7. Fejezet - Irány Milánó!

 Sziasztok! :)

Itt az újabb rész. Megérkezünk Milánóba és mégjobban beindulnak a dolgok!

Kíváncsian várom a véleményeiteket! :D

Hirtelen bekapcsolt a tűzjelző és eszeveszett hangja majd megőrjített mindenkit. Az emberek elkezdtek szaladni. Mindenki pánikba esett. Ráadásul a víz is sugarakban hullott a nyakunkba, de abban a pillanatban egyikünket sem nagyon zavarta a dolog. Mármint Josht, meg engem. Josh. Igen. Fura nem? Még mindig csak álltunk ott és fogtuk egymás kezét. A másikra tapadt a szemünk és nem is figyeltünk másfelé egy pillanatra sem. Nem tudtunk elszakadni a másiktól. Egyetlen pillanatra sem.

Egyszer csak apa szaladt oda mellénk, és hunyorgott az arcába zúduló víztől. Végig nézett rajtunk, majd elkezdett kiabálni de a hangja távolinak tűnt, mintha a vízfüggöny letompította volna a körülöttünk lévő zajokat is.

-          Ébredj fel Lenah! Nem csinálhatod ezt! Lenah! Lenah!

Hirtelen kipattantak a szemeim, és ahogy felültem sikerült lefejelnem apát, aki felettem állt, és ébresztgetett. A homlokomat fogva visszahullottam az ágyamba. A sajgó homlokom ellenére örültem annak, hogy ez az egész csak egy álom volt. Nagyot sóhajtottam, mikor ráébredtem, hogy tényleg csak álmodtam az egészet és szétterültem az ágyon. Valahogy nem hiányzott, hogy ez a valóság legyen.

-          Igyekezz. – mondta apa, és már csak a becsukódó ajtót hallottam.

A homlokomat dörzsölgetve felültem az ágyban. Hogy az istenbe álmodhattam ilyet? Gyűlölöm Josht, és erre tessék! Ezt komolyan nem hiszem el!

Kivágódtam az ágyból, és elindultam a fürdőbe fogat mosni. Az arcomat alaposan megzúdítottam jó hideg vízzel, hogy kicsit magamhoz térjek. Sikálni kezdtem a fogam, és magamat néztem a velem szemben lévő tükörben, de nem bírtam sokáig és rányomtam a tenyerem arra a felületre, mely engem mutatott. Mintha elárultam volna saját magam az előző álmommal. És… annyira valóságosnak tűnt, hogy az már fájdalmas.

Egyáltalán nem akartam ilyet álmodni még véletlenül se, és erre tessék! Valószínű, hogy pont ezért álmodtam... Már nem az első precedens… Sajnos. Utálom, mikor egész nap zargatnak a hülyeségekkel, hogy én, meg Josh… hogy mi ketten így meg úgy… Aztán még éjjel is engem zaklat az a fatökű. Tuti, hogy élvezné, ha elmesélném neki ezeket az álmokat, és utána vigyorogva követne a folyosón. Képes lenne, mint az óvodások, azt terjeszteni, hogy én belezúgtam, holott ez a kanyarban sem igaz, és ha így is alakulna, inkább megfojtanám magam. Bár erre nem túl nagy az esély. Tiszta nevetséges. Joshal?...Soha a büdös életben!

Kiköptem a habot a számból, majd öblítettem, és alaposan megmostam az arcomat megint. Reménykedtem, hogy lehűti kicsit az agyamat legalább, de nem sok változást értem el. Klassz repülőút lesz. Most ezen fogok agyalni. Ezen a rohadt álmon. Utána már nem lesz gáz, mert lefoglalnak majd Milánóban a srácok. Csaj nem sok lesz arrafelé, ahol Ronald bácsiék dolgoznak, maximum csak a rajongó tini lányok, akik oda meg vissza vannak a versenyző fiúktól. Dolgozni nem dolgozik ott senki. Én mondjuk, nagyon szívesen besegítenék, és már ezt említettem is Ronaldnak, és azt mondta lehet róla szó, csak az iskola érjen véget. Sejthetitek, hogy mennyire várom már, hogy megkezdhessem a melót, és egész álló nap autók közelében lehessek. Remélem, hogy néha majd én is mehetek egy két kört. Csak ez a hülye suli fejeződne már be végre! Mindig vártam, hogy véget érjen, de mióta a bácsikámmal ezt így letárgyaltuk azóta még jobban várom, hogy kiléphessek utoljára azon az ajtón és utána ég veled gimi, ég veled Birmingham és veled Josh!

Közben visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Belegyömöszöltem még néhány holmit a bőröndömbe, majd levonultam a lépcsőn. Apa nem szólt semmit, csak felkapta a kocsi kulcsot, és már indult is kifelé.

Egy kis mosolyszünet. Bírja Ronald bácsit, de úgy gondolja, hogy ő bújt csak igazán a szenvedélyemmel kapcsolatban. Gyűlöli, ha autókról beszélek, vagy versenyzésről, és mindaddig semmi gond nem volt, amíg egyszer el nem kaptak minket a rendőrök, és ők is szállítottak minket haza. Mondjuk ez nem nagyon akadályozott meg abban, hogy folytassuk azt, amit már egyszer meg akartak szűntetni. Akkor költöztettük át a dolgot oda, ahol most vannak. Ahol most rendezzük a versenyeket. A héten is lesz, szinte minden éjjel. Sajnos ezekről így lemaradok, de legalább így kap esélyt a drága Josh is, ha már úgyis mindig leverem. Böki is a csőrét a dolog rendesen. De csak várja meg míg hazaérek! Megfogja még ő tanulni, hogy ki az úr a gáton!

Hirtelen megtorpantam, amikor két kéz fonódott a derekamra. Tom szaladt mögém és ölelt át.

-          Hiányozni fogsz. – mondta, mire elmosolyodtam.

-          Te is hiányozni fogsz, de csak egy hét. Aztán ígérem, elmegyünk valahová, csak mi ketten. - fordultam felé.

-          Kisujjeskü? – tartotta felém a kisujját.

-          Kisujjeskü. – fogtam át az én kisujjammal az övét, és elmosolyodott.

-          Király vagy! – kiabálta és még átölelt, majd elindult vissza a házba – Szia Lenah!

-          Szia. – integettem neki, majd beültem az autóba, és elindultunk.

Egész úton nem szóltunk apával egymáshoz egyetlen szót sem. A reptérnél elköszöntünk, és ennyi. Kiszálltam, magam után húztam a bőröndömet és megkerestem, hogy hol kell felszállnom a gépemre. Leadtam a csomagomat, majd felsétáltam a fedélzetre és elfoglaltam a helyem. Ezért az útért, most rettenetesen hálás voltam Ronaldnak. Ennél jobb ajándékot ki sem találhatott volna. Jó lesz most innen elszabadulni egy kicsit. Rettenetesen jó!

Ahogy elindultunk végig az ablakon bámultam kifelé és próbáltam nem az álmon agyalni, meg azon, hogy apával jelenleg milyen a viszonyunk. De már kezdem megszokni, hogy apa így reagálja le a dolgaimat. Előbb utóbb vagy megbékél, vagy egész életében nem fog hozzám szólni többet.

Aztán ott van Bailey. Imádom, de van egy olyan érzésem, hogy az ő nyaggatásának köszönhetem főleg a ma éjszakai álmomat. Gyűlölöm, mikor ezzel hozakodik elő és nem is fogom elmesélni neki se ezt az egészet, mert akkor hallgathatom folyamatosan, amíg végül le nem ütöm. Végképp nem állna le a témával, hogy az a… az a… az izé meg én. Már a gondolattól is rosszul vagyok.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy már mindenki feláll és készül leszállni a gépről. Jól elbambultam, ha még azt sem vettem észre, hogy már leszállunk…

Lassan kikászálódtam az ülésemből, kiszedtem az útipoggyászomat a tárolóból és követtem a többi utast. Valahogy nem volt kedvem rohanni lefelé, de nem tudom miért. Már nagyon vártam, hogy találkozhassak Ronalddal, meg azt is, hogy végre itt lehessek, de valamiért nem akartak előre vinni a lábaim. Mintha nem lenne miért sietni, mert úgysem vár rám most itt a reptéren senki. Nem tudom honnan jött az érzés, de úgy jött, mint egy villámcsapás… Azért remélem, hogy rossz a sejtésem, és valaki itt lesz értem. Mondjuk, ha nem, akkor sem esem kétségbe. Fogok egy taxit és kivitetem magam.

Kiértem a váróterembe és nem láttam egyetlen ismerős arcot sem. Lepakoltam a cuccomat az egyik székre, majd odaálltam fölé és a tömeget kezdtem kémlelni, hátha felbukkan mégis valaki.

Rengetegen voltak a reptéren. Sokakra a párjuk várt és néhányan a másik nyakába ugrottak, de volt, aki csak köszönt az őt várónak, átölelte, és megpuszilta, vagy éppen csak egymásra mosolyogtak és elindultak kifelé. Én szerintem sikítva rohantam volna Ronald felé, ha már itt áll, mikor ideérek. Bár mit ne mondjak, rettenetesen örülnék annak is, ha nem a nagybácsim várna rám, hanem egy srác, aki odáig van értem, meg én is érte. Ami egyelőre csak egy nagyon szép álom… De mi van ha Josh bukkan fel itt?

Úristen! Lenah! Hallgass már el és keresd a nagybátyádat! Felkaptam a táskámat és elindultam… Josh? Ez még, csak ha megfordul a fejemben is hatalmas baromság. Tudja, hogy eljöttem, de nem hiszem, hogy azt is kiderítette, hogy pontosan mikor is, meg hogy hová. Bár ha megkérdezné valakitől, hogy hol lakik Ronald, rögtön megtudná hol is keressen. De mik jutnak az eszembe!? Josh nem fog utánam jönni és nem is ajánlom neki, hogy utánam jöjjön! Maradjon csak a hátsófelén Birminghamben. Jó helyen van ő ott. Milánóba meg be ne tegye a lábát. Legalább is addig ne, amíg én is itt vagyok. Ez a hely úgy tökéletes, ha ő nincs itt. Legalább egy időre had szabaduljak már meg tőle. Most valahogy nem hiányzik az, hogy ő is megszívasson valamivel, meg én azt valahogy visszaadjam. Lehet, hogy kicsit belefáradtam volna? Igaz, hogy ideje lenne felnőni végre, de majd meglátjuk, hogy is alakulnak a dolgok. Lehet, hogy ha vége a giminek többet nem is találkozunk, mert a kő gazdag szülei elküldik valami méregdrága egyetemre, én meg örülök, ha valahova felvesznek majd. Bár jobban örülnék neki, ha nem kéne tovább tanulnom, hanem inkább versenyezhetnék, vagy bármi. Nagyon szeretném, ha tényleg idejöhetnék Ronaldhoz a suli után és nem kellene főiskolára mennem. Nem érzem még magam elég érettnek egy felsőbb sulihoz és nem is igazán vonzz egyik általuk kínált tanulmány sem. Végig olvastam minden lehetséges szakról a dolgokat, de egyik sem kötne le. Az meg fölösleges, hogy ott kínlódjak vele, mikor nem is érdekel. De ez még a jövő zenéje. Most azt lenne jó megtudni, hogy Ronald jön-e értem, vagy elfelejtett. Lehet, hogy dolgozik és kimentem a fejéből. Jobb lesz, ha felhívom. Legalább is megpróbálom felhívni, mert ha tényleg dolgozik, akkor nem fogja felvenni a telefonját. Már tapasztaltam párszor. Aztán persze mindig visszahívott, hogy ne haragudjak, csak dolgozott és olyankor nem viszi magával a telefont, vagy bent hagyja az irodájában. Nem akarja, hogy ilyenkor zavarják, mert minden figyelmét a munkára akarja fordítani.

Kicsöng. Várok… várok… semmi. Ezt eljátszottam párszor, de aztán úgy döntöttem fölösleges a váróban állnom és hívogatni, mert úgysem fogja felvenni. Megyek, és kerítek egy taxit.

Megmarkoltam a bőrönd fülét és már indultam is kifelé. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, mert azonnal felbukkant egy taxis. Leintettem, majd segített bepakolni a cuccaimat. Beültem hátra, ő pedig elindult amerre kértem.

-          Csak nem Ronald Jensenhez mész? – kérdezte és azonnal letegezett.

Fiatal férfi volt, így nem nagyon zavart a dolog, csak kicsit fura volt, mert nem éppen megszokott. Mondjuk utáltam, ha magáznak, úgyhogy ez így jó volt.

-          De igen. Ismered?

-          Most viccelsz? Itt mindenki ismeri Mr. Jensent. – nevetett.

Elmosolyodtam, ahogy ő is nevetett. Rendes srácnak tűnt. Tényleg nem volt valami idős. Alig néhány évvel lehetett öregebb, mint én. Furcsa, hogy ilyen fiatalon valaki taxizni áll. És meg kell hagyni, hogy még jól is nézett ki.

-          És, hogy sodort ide az élet? Dolgozni jöttél? – nézett hátra a tükörben.

-          Nem. Csak az őszi szünetet töltöm itt. Ronald a nagybátyám és meghívott magához.

-          Az király. Örülnék egy ilyen nagybácsinak, de az enyém csak ide ültet be a volán mögé, mikor ő éppen annyira másnapos, hogy nem tud magához térni. – húzta el a száját.

Szóval ezért van itt. Nem éppen kellemes dolog, ha ilyen rokona van az embernek, de hát nem válogathatunk. Bár néha jól jönne… Mondjuk, nem panaszkodhatok. Apa is csak a versenyzés miatt pikkel rám, amúgy meg jól elvagyunk.

-          Akkor már értem miért vagy itt… kicsit furcsálltam, hogy ilyen fiatalon taxizol… de így már stimmel a dolog. – mosolyodtam el.

-          Igen… mostanság meg elég sűrűn vagyok helyette. Elég kiakasztó. De inkább itt ülök én, minthogy valakinek baja essen, mert az idióta nagybátyám másnaposan, vagy éppen részegen ül az autóba.

-          Rendes tőled, hogy vállalod helyette a melót.

Elmosolyodott.

-          Próbálom menteni, ami menthető. De nagyon kevés időm marad, mert ott a saját munkám is… meg ez is. Na, de meg is érkeztünk. – állította meg az autót, majd kiszállt és én is követtem.

Nagyon gyorsnak tűnt az út. Bár lehet azért, mert kellemes volt az autóban ülni.

Kivette a holmimat a csomagtartóból, majd elindult a bejárat felé és lerakta az ajtó előtt, aztán csak rám mosolygott. Kifizettem a fuvardíjat, ami meglepően alacsony volt és furcsán néztem rá, mire ő elnevette magát, és mondta, hogy csak fizessek és ne foglalkozzak a többivel. Tehát csak én utaztam fele annyi díjért, mint szokás? Vagy itt ilyen alacsony a tarifa? Mondjuk, ezt nem nagyon hiszem.

-          Örülök, hogy találkoztunk… - nyújtotta felém a kezét.

-          Lenah, - fogtam meg a felém nyújtott kezét – Lenah McCarthey.

-          Eric Rayes. – mosolygott – Remélem, még találkozunk. – mondta, majd beszállt az autóba és elment.

Egy ideig még bámultam utána, majd magam után húzva a bőröndömet besétáltam a kapun, ami a tesztpályához engedett bebocsájtást. Már nagyon régen voltam itt, de szinte semmi sem változott. Minden ugyanúgy volt, mint az emlékeimben, csak talán egy két újítás változtatta meg kicsit a dolgokat. Más falszín, modernebb ülések a kis lelátón, de ennyi.

Az egyik nagyobb épület felé indultam, ahol az irodája volt Ronaldnak. Reménykedtem benne, hogy ott találom majd, de nem volt ott senki sem. Lepakoltam a csomagjaimat, és elindultam kifelé.

Lesétáltam a pályáig, ahol az éppen tesztelő autók szoktak lenni, de végül itt sem volt senki. Nem értem. Mindenki eltűnt? Az egyik autót meg itt hagyták a pálya szélén. De jó is lenne beülni és menni vele. Száguldozni. De nem szabad. Nem Lenah! Nem! Nagyon nagy a kísértés…

Ronald lehet, hogy leüvöltené a fejem, ha engedély nélkül ülnék be az autóba. Sosem engedte, hogy vezessem.

Egy ideig csak álltam ott és figyeltem az épületeket, hátha felbukkan valaki, de semmi mozgás. Hol lehetnek ezek, hogy csak így itt hagytak mindent? De nem érdekelt tovább. Határozott léptekkel elindultam az autó felé, fejemre húztam a sisakot és elfoglaltam az ülést. Elképesztő érzés volt már csak az is, hogy a kormányt megfoghattam és beülhettem egy ilyen autóba. Már ez teljesen felturbózott. Először végigmértem a rengeteg gombot és kapcsolót, majd fújtam egy nagyot és elindítottam az autót. Ahogy megremegett alattam a gép, valami eszméletlen érzés járta át az egész testem. Már alig bírtam magammal. Aztán már nem érdekelt semmi. Gáz, és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam. Még talán soha életemben nem éreztem ekkora sebességet. Eszméletlen volt és úgy éreztem soha nem akarok megállni. Örökre így akarok maradni. Száguldani! Még az sem érdekel, ha körbe-körbe kell mennem. Csak száguldhassak! Ez az, ami nekem kell! Ezt akarom csinálni! Nem akarok hülye főiskolára járni és a könyveket bújni éjjel nappal. Én a versenypályán akarok élni!!!

Nem tudom mennyi ideje ültem az autóban és mentem, mint az őrült, de mikor hirtelen alakok bukkantak fel a pálya szélén lassítani kezdtem, majd megálltam és kiszálltam, mire mindegyik szaladni kezdett felém.

-          Mit képzel magáról? – nézett rám mérgesen Ronald.

Még nem vettem le a sisakot, így nem láthatta, hogy ki vagyok. Valószínűleg nem egy megszokott dolog, hogy csak beállít egy vadidegen és beül egy otthagyott autóba.

-          Hogy merészel csak úgy besétálni ide, és az autó…- félbehagyta a mondatát, mert közben levettem a bukósisakot és mosolyogva néztem rá – Lenah? – nézett rám elkerekedett szemekkel.

-          Hello Ronald. – intettem felé – Bocsi az előzőekért, de nem bírtam megállni.

-          Ő… semmi gond. – látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva – És én kérek tőled bocsánatot, amiért nem mentem ki eléd a reptérre, csak az egyik pilótám síelni ment és már az első napon eltörte a lábát és az egyik karját.. aztán most hatalmas a felfordulás.

-          Semmi gond. Beültem egy taxiba és idetaláltam. – még mindig a sisakot szorongattam, majd előrenyújtottam Ronald felé – Ezt visszaadom.

Furcsán nézett rám még mindig, és kezdtem félni mi járhat a fejében. Ugye nem küld haza, amiatt, mert beültem az autóba és nem kérdeztem meg senkit arról, hogy vezethetek-e?

-          Menj, - nyújtott oda nekem egy kulcscsomót – pakolj ki a vendégszobába, aztán egyél valamit, vagy amit szeretnél. Nekem még van egy kis megbeszélni valóm itt a többiekkel, de aztán ha végeztünk találkozunk. Rendben?

-          Oké. – bólogattam mosolyogva, majd elvettem a kulcsokat, nyomtam egy puszit Ronald arcára és már szaladtam is a csomagjaimért.

Ronald háza itt volt a közvetlen szomszédságban. Átgurultam a bőröndömmel, majd felvonszoltam a vendégszobába és kipakoltam mindent. Hatalmas volt a szoba, és vendégszoba néven futott, de még az én itt hagyott plüssfiguráim ültek az ablakban és egy pár holmim, amit azért tettem a fiókba, még kislányként, hogy ha eltévedek és véletlenül idekerülök, akkor legyen itt is ruhám. Voltak elképzeléseim és igen élénk fantáziával rendelkeztem már akkoriban is. Ron pedig megtartott mindent. Úgyhogy mondhatjuk úgy, hogy ez az én szobám. És mindig is az volt és remélem az is marad.

Lesétáltam a konyhába, hogy igyak valamit, mert már rettenetesen szomjas voltam. Kinyitottam a hűtőt és egy rakat eperlé fogadott. Azonnal mosolyra húzódott a szám, mert már kicsi korom óta nagy kedvencem volt az eperlé, a narancs mellett. Nálunk nem mindig lehetett kapni, csak néha hoztak a boltokba, de itt mindig volt.

Kivettem egy üveggel és nem vacakoltam a pohárral, hanem az üvegből ittam, majd megfogtam és mivel még Ron nem ért ide, úgy gondoltam elindulok visszafelé. Lóbáltam az üveget a kezemben és úgy haladtam tovább. Hirtelen megcsörrent a telefonom. Fura, mert ismeretlen szám hívott.

-          Igen?

-          Hello Lenah. – hallottam a más jól ismert hangot.

-          Mit akarsz? – húztam el a számat és remélem hallotta a hangomon, hogy nem éppen örülök neki.

Azonnal felrémlettek az álom képei, és hogy… ú… inkább nem is gondolok erre, mert elkap a hányinger.

-          Tudtam én, hogy örülni fogsz nekem. – nevetett.

-          Ó, hogy én hogy utállak. – forgattam meg a szemeimet mialatt előre haladtam, és a mellettem sétálók arcára sikerült ezzel mosolyt csalnom.

-          Milyen Milánó? Hiányzom mi? Tudom, hogy alig várod, hogy újra láthass! Aztán nem bepasizni nekem. –mondta, szinte dorgálóan, de aztán nevetett.

-          Még, ha be is pasiznék, neked ahhoz semmi közöd és most dolgom van. – mondtam és kinyomtam a telefont.

Még, hogy nem bepasizni nekem… mintha bármi köze is lenne a szerelmi életemhez ennek a kreténnek. Idióta! Francokat se hívogasson! Inkább kikapcsolom még a telefonomat is. Nem hiányzik, mint ahogy azt ő hiszi. Örültem, hogy nem kell látnom egy hétig erre képes, és már az első nap felhív. Idióta barom állat. Jobb lenne, ha lekopna rólam végre. Már nagyon elegem van. Minek zaklat még itt is engem? Csak nem hiányzom neki?

Erre a gondolatra hirtelen megálltam és elkerekedtek a szemeim. Mi van, ha tényleg így van? Nem… nem lehet. Ez hülyeség. Na jó. Inkább ezt most felejtsük el! Baromság!

Közben odaértem a bejárathoz és határozott léptekkel haladtam előre, miközben próbáltam kiverni a fejemből Josh előző kis akcióját.

Ronald és a többiek az irodában ültek. Mikor beléptem minden szempár rám szegeződött és fordultam, hogy indulok kifelé, mert biztos megzavartam valamit, de Ron utánam szólt.

-          Csukd be az ajtót, és ülj le.

-          Oké. – mondtam, és úgy tettem, ahogy mondta.

Fogalmam sem volt mit akarnak és úgy éreztem magam, mint valami tárgyaláson ahol én vagyok a vádlott. Lehet, hogy most kapok egy hatalmas fejmosást azért, mert beültem az utóba?

-          Lenah… sokat beszélgettünk a többiekkel, és arra a döntésre jutottunk, hogy…

-          Haza kell mennem? – vágtam rögtön közbe – Sajnálom, hogy engedély nélkül ültem be az autóba, de…

-          Lenah. – mosolygott rám Ron.

-          Kérlek, Ron, ne küldj haza. Nem fogok, többet ilyet csinálni ígérem.

Elnevette magát, mint ahogy még páran a körülöttem ülők közül és nem értettem, hogy most mi van. Ilyen vicces lenne a szituáció, csak épp én nem fogom fel, hogy miért?

-          Bocs, a késésért. – esett be az ajtón egy roppant ismerős alak – Szia Lenah! 

6. Fejezet - Gyűlöllek!?

Sziasztok!:)

Itt az újabb rész. Bocsánat a kimaradásokért. :) 

Örömmel várok minden véleményt!^^

Elrántotta a kormányt. Beijedt! Én még mindig egyenesen száguldottam tovább, és egyik kezemmel örömömben a levegőbe bokszoltam. Eszméletlen érzés volt tudni, hogy Josh most valószínűleg összevissza szidja magát, meg engem is persze, hogy képes voltam őt leverni. Látszik ki az őrültebb kettőnk közül. És hát… az nem ő. Olyan öröm áradt szét a testemben, amire azt hittem eddig, hogy lehetetlen. Nem gondoltam volna, hogy ez így fel fog dobni majd.

Lassítottam, megfordultam és visszahajtottam a többiekhez. Kiszálltam az autóból és le sem lehetett volna vakarni a mosolyt az arcomról. Már csak az hatalmas örömmel töltött el, hogy ha autóba szállhattam és versenyezhettem, de ez, hogy levertem Josht, a bátorságpróbán, ez mindent felülmúl. Mikor odaértem a közelébe, pont akkor szállt ki az autójából, és dühösen vágta be az ajtót maga után.

-          Te normális vagy? – esett nekem.

-          Én megmondtam, hogy nem adom könnyen magam.

-          Te nem vagy normális. – válaszolta meg a saját kérdését, mintha nem is hallotta volna azt, amit én mondtam.

-          Csak egyszerűen nem vagy képes felfogni, hogy nem én rántottam el a kormányt – mutattam saját magamra – hanem te! – fordítottam felé a mutatóujjamat.

-          Hagyjuk, jó? Több ilyen nem lesz. Az a mázlid, hogy én ültem a másik autóban és nem valamelyik másik idióta.

-          Miért nem lesz több ilyen? – néztem rá értetlenül – És miért is kéne annak örülnöm, hogy te ültél ott?

-          Mert vannak olyanok, akik soha nem rántják félre a kormányt, és képesek lettek volna inkább beléd menni, csak hogy ne veszítsék el a versenyt, ugyanúgy, mint ahogy te meg akartál engem leckéztetni.

-          És?

-          És…á, - legyintett – hagyjuk. – mondta és elsétált.

Egy ideig csak bámultam utána, mert nem értettem mire akart kilyukadni. Vagy nem is akart semmire utalni, csak kiakadt, mert mindenki előtt móresre tanítottam?  Biztos feléledt benne a férfiúi ösztön, hogy lealázta egy nő. Ezen már nem tud javítani. Mindenki látta, aki itt volt, és engem tuti őrültnek gondolnak, de őt viszont tudják, hogy legyőzte egy lány. Mondjuk, azt is tudják, hogy oda vissza verseny van közöttünk, és hol az egyik szív, hol a másik, most éppen Josh szívott nagyobbat. Kicsit az én javamra fordult a verseny.

-          Te teljesen bolond vagy! – ölelt át hirtelen Bailey – Csúcs szuper voltál! – vigyorgott rám hátrébb lépve – De akkor is bolond vagy!

-          Ezen miért lepődsz meg ennyire? – nevettem el magam.

Végül elindultam én is, mintha valami dolgom lenne. Igazából… Nem tudtam még hová megyek, vagy mit fogok csinálni, csak mentem előre. Sokan megállítottak beszélgetni, és páran elmondták, hogy nem gondolták volna, hogy egy lány képes ilyenekre. Mintha nem ugyanolyan emberből lennénk, mint a pasik. Mondjuk, igaz vannak olyanok, akik már attól bőgve rohannak hazáig, ha letörik a műkörmük, de engem az ilyesmi nem igazán zavart volna. Mondjuk, éppenséggel nem hordok műkörmöt se és nem is hiányzik. De az is igaz ám, hogy pasik között is vannak, ne bánts virágok, akik már egy kis ütéstől is kiakadnak.

Céltalanul járkáltam az emberek között. Lassan nagyon későre járt, és kezdett hűlni az idő. Nem volt ínyemre a dolog, hogy már menni kell hazafelé, de sajnos muszáj volt. Már így is tovább voltunk, mint kellett volna. Apának már tuti, hogy feltűnt az eltűnésem. Már most elkezdek készülni, mert biztos vagyok benne, hogy vár rám most egy jó alapos fejmosás.

-          Mi az Lenah. Már fellőtték a pizsit? – szólt utánam gúnyolódva Josh.

-          Képzeld, igen, de legalább nekem nem kell pelenkát cserélnem. – szóltam vissza, majd elvigyorodtam.

Azonnal csendben maradt, mikor a haverjai röhögésben törtek ki. Láttam rajta, hogy lesül a képéről a bőr, és inkább elbújna. Engem pedig azt hiszem, most legszívesebben elásna a föld alá. Az már biztos, hogy én ma boldogan fekszem le aludni, bármi is várjon otthon.

Megragadtam Bailey kezét és magam utána vonszoltam. Beszálltunk Chad autójába, és kiharcoltam magamnak, hogy vezethessek. Chad átdobta nekem a kocsi fölött a kulcsot, majd átsétáltam és beültem a volán mögé. Pár perccel később már élveztem, ahogy az ablakon beáramlik a levegő, és hátrafelé fújja a hajam a szél. Hirtelen feltűnt egy autó mögöttünk és dudálni kezdett.

Ki a franc ez? Minek dudál? Előzzön meg, ha az a baja, hogy lassan megyek. De nem hagyja abba. Dudál még mindig. Rátapadt a keze arra a szar gombra? Basszus! Rohadtul idegesítő. Leállhatna már vele. Beletapostam jobban a gázba. Ő is gyorsított. Most már baromira kíváncsi vagyok ki szórakozik.

-          Lenah, ne csináld. – hallottam Bailey hangját a hátam mögül és megfogta a vállam.

Nem reagáltam neki semmit, csak az utat figyeltem magam előtt, és próbáltam nem az őrjítő dudaszóra gondolni magam mögött. Aztán abbahagyta, és lekapcsolta a fényszóróit. Most vajon mit akar? Ki a franc szórakozik velünk? Rohadtul befejezhetné, mert egyáltalán nem olyan vicces, mint ahogy azt ő gondolja.

Hirtelen újra megszólalt a duda, majd felkapcsolták a fényszórót újra, de már mellettem volt az autó. Annyira figyeltem hátrafelé, hogy fel sem tűnt, hogy már mellém ért. Most már láttam kik az autó utasai, mert bent is felkapcsolták a lámpát. Josh ült a volán mögött, és vigyorgott rám, körülötte meg a haverjai.

-          Rohadt vicces! – üvöltöttem át nekik, mire ők csak nevettek.

-          Benne vagy egy versenyben a városig? – vigyorgott rám Josh.

Azonnal felébredt a lelkiismeretem, hogy nem lehetek ennyire idióta, mert ez csak egy nagy baromság. De a fenét érdekel!

Bólintottam és azonnal rátapostam a gázra. Ők is rágyorsítottak és megkezdődött a mi kis rögtönzött versenyünk.

-          Lenah.

-          Csak kapcsoljátok be az öveteket. – vágtam közbe azonnal, hogy Bailey megszólalt volna.

Nem is érdekelt tovább semmi, csak próbáltam megelőzni Josht és a bandáját. Nem tudom mennyire képes ez az autó, de az biztos, hogy nem éppen versenyzésre volt használva eddig. És az ő autójuk meg eléggé versenyképes, szóval ez a verseny nem éppen igazságos. Mindegy, megyek, ahogy tudok. Chad nem szólt rám, hogy álljak le. Maximum akkor lassítanék le, ha ő mondaná, mert az ő kocsija.

Nem foglakozott vele, úgyhogy én sem vártam további reakcióra, csak még jobban felgyorsítottam és hajtottam előre a sötét úton.  

Hirtelen Josh autója sötétbe borult, mert lekapcsolt minden fényforrást a járművön. Idióta barom állat! Nem gondolja, hogy ez a legveszélyesebb, amit csinálhat? Ütöttem a kormányt, és lassítottam, majd a fényszórók megvilágították az autót, ami keresztben állt előttünk. Ki akartam mászni az autóból. Már a rohadt biztonsági öv is beakadt, így hangos szitkozódás közepette, végül Chad segített kikapcsolni, majd kivágtam az ajtót és kiszálltam az autóból. Josh nekitámaszkodott az autója oldalának és csak vigyorgott rám.

-          Te idióta barom állat! – lépdeltem felé.

-          Mi a baj? – játszotta a hülyét, de ezzel csak még jobban ingerelt.

-          Ha nem tűnik fel időben, hogy itt vagytok, meg nem kezdek lassítani, lehet, hogy meg sem bírtam volna állni. Szándékosan keresed a bajt? – néztem rá – Jó, oké, erre ne is válaszolj, mert tudom, hogy igen.

-          Mintha te nem ezt csinálnád. – mondta gúnyosan.

-          Ezek után még képes vagy nekem visszapofázni? Amott csak mi voltunk ketten, de itt sokkal több ember kerülhetett volna bajba, te idióta.

-          És? – ugye most csak szórakozik velem.

Láttam rajta, hogy alig bírja visszafojtani a nevetését, és már nem bírtam tovább. Emeltem a kezem, hogy lekeverek neki egyet, de elkapta a karomat a levegőben, és nem engedte el.

-          Eressz el. – förmedtem rá.

-          Miért? – lépett közelebb, és már zavaróan közel hajolt – Mi lesz, ha nem?

Legszívesebben jól összeszidtam volna, de tudom, hogy akkor csak kiröhög a haverjaival együtt. Csak álltunk ott. Fogta még mindig a karom, és engem bámult. Egy ideig még elviseltem, de már kezdett sok lenni.

-          Gyűlöllek! – szabadultam ki a szorításából, és elindultam vissza az autóhoz.

-          Ennek örülök, mert kölcsönös! – kiabált még utánam.

Nem is néztem vissza, csak hallottam, hogy becsukódik egy ajtó és elhajtanak a kocsival. Beszálltam én is a helyemre, még rávágtam egyet a kormányra és elindultunk. Bailey miután harmadszor is megkérdezte, hogy minden rendben-e de én leüvöltöttem a fejét, felhagyott a további kérdezősködéssel, de utána rögtön bocsánatot is kértem a viselkedésem miatt. Aztán mikor elkezdte azt ecsetelni, hogy mi milyen szép pár lennénk Joshal, és látta ám, hogy mi volt, amikor csak álltunk egymással szemben, és azon imádkozott, hogy egymásnak essünk, akkor inkább már meg sem szólaltam, csak csendben tűrtem, és a kormányt szorongattam. Alig vártam, már, hogy hazaérjünk. Már kezdett kicsit sok lenni, hogy Josh így, Josh úgy.

Aztán pár perccel később szerencsére megálltam a házunk előtt, Chad beült a helyemre, és elhajtottak. Próbáltam nem nagy zajt csapni befelé menet, és sehol nem volt fény, úgyhogy mindenki alszik. Bezártam magam mögött az ajtót, kibújtam a cipőmből, és már sétáltam felfelé, mikor a nappaliban felkapcsolódott a villany.

Mi a fene?

Elindultam visszafelé, de apa kijött és megállt az ajtóban.

-          Hol voltál? – na, basszus.

-          Baileyvel meg a barátjával voltunk kint a városban sétálni és elment az idő. – hazudtam szemrebbenés nélkül.

De végül is valahol igaz volt a dolog, a részleteket meg nem kérdezte.

-          Legközelebb azért legalább egy cetlit hagyj.

-          Szólni akartam, de addigra már elmentetek.

-          A telefont mire találták fel?

-          Jó, több ilyen nem lesz. Jó éjt. – szaladtam fel a lépcsőn és már meg sem vártam, hogy reagáljon.

A következő hetek olyan lassan teltek el az őszi szünetig, hogy azt hittem meghalok az unalomtól. Sajnos csökkentenem kellett az éjszakai kisurranások számát, amit nem felejtett el Josh sem megemlíteni és szívatni még ezzel is. Egyre jobban utálom. Komolyan. Ráadásul apa is azt hajtogatja, hogy miért nem békülünk már ki, meg satöbbi. Baileynek meg az lett a mániája, hogy olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek az oviban, mert azok is mindig piszkálják egymást, ha tetszik nekik a másik.

Csúcs! Valakinek még valami ötlet? Miért akarja mindenki belebeszélni ebbe az egészbe, hogy itt több is van a háttérben. Már, csak ha belegondolok, hogy hozzá kéne érnem, rosszul leszek. Nem bírnám megcsókolni és ez tuti.

-          Vééégre szünet! – tártam szét a karom és megpördültem az iskola épülete előtt – Soha nem vártam még ennyire semmit! Holnap irány Milánó! – már szinte ugráltam örömömben.

-          Képzeld. – lépett mellém vigyorogva Bailey – Mi is elutazunk Chaddel, ráadásul Veronában leszünk.

-          Csúcs! Majd meglátogathatnátok! Vagy majd én megyek el hozzátok, és kiállok Júlia erkélyére énekelni, hátha jön az én Rómeóm.

-          Akkor szólok Joshnak…

-          Bailey! – csaptam a vállára – Ilyenkor nagyon utállak, ugye tudod? – próbáltam komolyan mondani, de elnevettem magam – Na, de én húzok is hazafelé, mert még semmit sem pakoltam el.

Elköszöntem tőlük és már szedtem is a lábam hazafelé. Dúdolgattam egész úton, és néha ugrottam egyet, kettőt vidáman. Már alig vártam, hogy előszedhessem a bőröndömet, és mindent belehajigáljak, reggel pedig felülhessek a gépre.

-          Sziasztok! – köszöntem hangosan, mikor beléptem az ajtón.

-          Kisasszony, állj csak meg. – szólt rám apa, és furcsa érzésem támadt – Miért hazudtál nekem, aznap éjjel, amikor későn jöttél haza és én a nappaliban vártalak? Nem a városban voltatok sétálni… tudom jól. Megmondtam neked, hogy többet nem mehetsz arra a helyre, nem? – kiabált.

-          De…

-          Ne szólj közbe! Világosan megtiltottam neked, hogy versenyezz, amikor a rendőrök hoztak haza titeket. Most pedig ne is lássalak holnap reggelig. – mutatott fel.

Felszaladtam, majd bevágtam magam után az ajtót. Király! Honnan a büdös francból tudta, meg most, hogy versenyezni voltam kint. Biztos az az idióta mondta meg! De… nem. Annyira biztos van esze, hogy ne köpje be saját magát is egy ilyen ökörséggel.

De akkor ki volt az a nagyon barom?

Áh, nem is érdekel. Csak elhúzhassak innen egy hétre. Jót fog ez most tenni nagyon. Se Josh, se apa nyaggatása, se Bailey azzal, hogy mi tuti szerelmesek vagyunk azzal a hülyével egymásba.

Kiszedtem a bőröndömet, és mindent csak belehajigáltam. Aztán mikor végeztem elmentem fürdeni, és nem érdekelt hány óra van, levetődtem az ágyra, és csak bámultam a plafont, miközben a kislabdámat hajigáltam.

Elegem volt jelen pillanatban mindenből és már csak arra vártam, hogy Milánóban lehessek Ronald bácsival és a többiekkel, akik neki dolgoznak. Imádtam ott lógni, ahol minden az autókról és a versenyzésről szól. Ronald mióta nem versenyzik, azóta saját csapata van, és két pilótája, akik rendszerint ott lopják a napot, hogy teszteljenek. Néha Ronald is engedi, hogy beüljek az autókba. Vezetni még nem hagyott, mert félt tőle, hogy nem bírnám irányítani ilyen gyorsaságban az autót…blabla. Igen. Nem tud róla, hogy versenyezni szoktam. Bár lehet, hogy neki elmondhatnám.

Lassan éreztem, hogy elnehezül a szemhéjam, és elnyomott az álom.  Arra ébredtem, hogy apa becsörtet a szobámba, hogy ha nem kelek fel, akkor le fogom késni a gépet, és ugrott a vakáció. Ezekre a szavakra, azonnal kiment az álom a szememből, és már ki is pattantam az ágyból. Elvégeztem a teendőimet, felöltöztem és már szaladtam is le a lépcsőn a bőröndömmel együtt. Elköszöntem Tomitól, és apa kivitt a reptérre.

-          Bekísérjelek?

-          Nem kell. Megleszek. – mondtam, de még érezhető volt a feszültség kettőnk között.

-          Vigyázz magadra.

Csak bólintottam jelezve, hogy úgy lesz, majd magam után húzva a bőröndömet besétáltam a hatalmas épületbe. Rengetegen voltak benn. Sokan ültek és csak vártak, vagy beszélgettek. Én pedig elindultam megkeresni, hogy hol kell majd beszállnom. Szerencsére könnyen kiigazodtam az idegen helyeken, így hamar megtaláltam. Felállítottam a bőröndömet egy üres ülőhely mellett, majd leültem, mert még nem kezdődött meg a beszállás. Csak figyeltem az embereket, és próbáltam most nem gondolkodni, csak azon, hogy milyen jó lesz Milánóban. Hirtelen, mintha valaki a nevemet kiabálta volna. Körbe néztem, de nem láttam senkit sem aki ismerős lett volna, majd hirtelen valaki megállt előttem, és mikor felnéztem rá tátva maradt a szám.

-          Te mi az istent keresel itt? – álltam fel elképedve.

-          Nem hagyhattam, hogy elmenj csak úgy.

-          Ezt, ezt hogy érted? – még mindig értetlenül álltam előtte.

-          Majd mindjárt megérted. – mondta, és magához húzott majd éreztem, ahogy az ajkai az enyémhez érnek, és fájt bevallanom, de beleborzongtam ebbe.

Nem húzódtam el. Visszacsókoltam, és még jól is esett. Két keze közé fogta az arcomat, és a teste nekem feszült, ahogy gyengéden játszottak egymással az ajkaink. Nem akartam bevallani magamnak, hogy ezt igen is élvezem… Nem akartam elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy valaha is ez bekövetkezhet, de tessék. Itt állok a karjaiban annak a srácnak, akire nem régen még üvöltöttem, hogy gyűlölöm. 

5. Fejezet - Szemtől szemben

 Sziasztok!!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de újra itt vagyok és igyekszem most már a fejezetekkel :)

Remélem tetszeni fog nektek a rész :)

Másnap reggel, ahogy beléptem a suli ajtaján, már a kezembe is nyomtak egy példányt a suli újságból. Josh virított rajta, egy szál törülközőben, ahogy szedi le a pólóját a faliújságról, mellé pedig egy másik képen az én nevető arcom volt rakva. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a cikket. Mondjuk már megszokott volt, mert körülbelül minden másnap a mi csínytevéseinkkel töltötték meg az újságot.

Baileyre vártam a szekrényemnek támaszkodva, mikor megláttam, hogy Josh közeledik, és egy gúnyos mosolyt ejt felém, mikor észrevett.

-          Megtaláltál mindent tegnap? – vigyorogtam rá – Mintha láttam volna egy fél pár zoknit a másik folyosón.

Nem mondott semmit, csak vágott egy grimaszt és elsétált. Imádom húzni az agyát. Eszméletlen módon. Nem tudom miért váltja ezt ki belőlem, de ha keresztbe tehetek neki, azt élvezem a világon a legjobban. Vagyis csak egy dolog van amit jobban imádok…de arról majd később mesélek.

Odasétált a haverjaihoz, akik nagyokat nevettek és néha rám néztek. Volt, amelyik elismerősen bólogatott, vagy hüvelykujjának felmutatásával jelezte, hogy jól csináltam a dolgokat. Bírtam, hogy hiába a haverjuk, ők is imádják szívatni Josht, meg főleg azt, amikor én szívatom Josht.

-          Itt vagyok! – pattant mellém Bailey hirtelen, mire ugrottam egyet hátra, beverve a fejem a szekrénybe.

A nagy csörgésre persze a fiúk is odakapták a fejüket és Josh arcán elégedett mosoly húzódott, miközben a tarkómat vakargattam.

       -     Muszáj a szívbajt hozni rám? – vetettem oda barátnőmnek.

       -   Bocsi. – fintorgott Bailey – Nem akartalak megijeszteni. Megmutatod? – nézett a kezemben lévő újságra.

      -     Neked is adom. – nyomtam a kezébe és elindultunk befelé a terembe.

Ahogy haladtunk előre hirtelen Josh lépett mellém.

-          Éjszaka találkozunk. – súgta, és már bent is termett az asztalánál.

-          Abban biztos lehetsz. – vigyorogtam rá, és én is leültem a helyemre.

Alig vártam már, hogy véget érjen ez az átkozott nap. Az órák örökkévalóságnak tűntek, és minden alkalommal számoltam vissza. Már a füzetemben húztam a strigulákat percenként. Az utolsó percnél már összehajigáltam minden cuccomat a táskámba, és mihelyst megszólalt a csengő már pattantam is fel, magam után rángatva Baileyt.

-          Alig várom, hogy mehessünk. – lépdeltem előre határozottan – Átmegyek ma hozzátok, oké? Csak mert úgy apámnak nem lesz annyira feltűnő a dolog. Tudod milyen galibát csinált, amikor lebuktam.

-          Hozzám jöhetsz bármikor. – karolta át a vállam Bailey – Van mit mesélnem neked.

-          Oké. – mosolyogtam rá, majd elköszöntünk és szaladtam hazáig.

Komolyan mondom, hogy ilyenkor úgy érzem magam, mint egy kisgyerek. Bár nem is bánom, mert nem akarok soha teljesen felnőni. Valahol belül azért jó megmaradni gyereknek egy kicsit. Vagy nem? A szekrényemben kotortam, mikor hallottam, hogy kinyílik az ajtóm.

-          Szia Lenah.

-          Szia Tomi. Mit szeretnél? – fordultam felé.

-          Csak apa kérdezi, hogy jössz-e velünk bowlingozni, meg utána vacsizni? – mosolygott rám.

-          Most nem tudok… - láttam, ahogy lehervad a mosoly az arcáról.

-          Oké. – vágott közbe gyorsan és meg sem várta, hogy miért nem, már szaladt is kifelé – Nem jön! Mehetünk! – hallottam, hogy kiabálva ugrál le a lépcsőn.

Tudom, hogy nem szerette, mikor nem mentem velük. Kicsit rosszul éreztem emiatt magam, mert nagyon szeretem őt, és ő is engem. Abban biztos lehet, hogy még bepótoljuk ezt a napot. Még utánuk mentem volna, hogy jó szórakozást kívánjak, de mire kiértem a lépcső tetejére, pont becsukódott az ajtó.

Hát, így jártam. Elég fura érzés volt, hogy csak így leléptek… De az este legalább király lesz! Már alig várom, hogy megleckéztethessem Josht. Belebújtam a legfeszesebb farmerembe, és egy merészebb topot húztam mellé. A pulcsimon a cipzárt csak félig húztam fel, és lazán lógott rajtam. Nem tudom miért éreztem, most ezt jónak, de úgy éreztem, most ez kell. Egy hajgumival magasan felcopfoztam a hajam, majd felkaptam a baseball sapkámat, és már szaladtam is le a lépcsőn. Felhúztam a sportcipőmet, bezártam magam után az ajtót és már szaladtam is Baileyék felé. A szívem úgy dobogott, mikor az éjszakára gondoltam, mintha arra készülnék, hogy életem szerelmével randizzak. Bár, ha azt nézzük, talán félig meddig így is van. Csak éppen nem egy pasiról van szó.

Becsöngettem, és nem sokkal később már barátnőm vigyorgott rám.

-          Hű de csini vagy csajszi, csak nem Joshinak akarsz tetszeni? – kérdezte szemtelenül.

-          Ezt most fejezd be. – szóltam rá, és besétáltam mellette a házba – Inkább mesélj. – indultam a szobájába, majd rávetettem magam az ágyra.

Gyűlölöm, hogy mindenki össze akar boronálni Joshal. Már apa is egyre jobban idegesített, de most, hogy Bailey is kezdi, én már kezdek kiakadni. De minek foglalkozom ezzel? Ha Josh meg én valaha is összejönnénk, az lenne az igazi katasztrófa. Ilyenre még csak gondolni sem merek. Elég épp annyi belőle, amit most is látok. Nem kell több.

-          Képzeld. – vigyorgott rám Bailey az ajtóból, majd kinézett a folyosóra és behúzta maga után szobája ajtaját – Ugye, randiztam Chaddel, és annyira király volt! – dőlt hanyatt mellém az ágyra – Annyira édes.

-          Édes? – nevettem – Ilyet se hallottam még tőled, pláne egy pasira…

-          Ne szólj bele. – mutatott felém, de közben még mindig vigyorgott.

-          Oké. Nem csinálok semmit. – nevettem még mindig.

-          Minden este kint ülünk és beszélgetünk. És tegnap éjjel megcsókolt.

-          Micsoda? – ültem fel meglepetten – Komolyan? – kérdeztem, mire ő csak boldogon bólogatott – Ez csúcs!

-          Nekem mondod?! – már szinte sikítozott – Annyira imádom. – ölelte át a kispárnáját és csak bámulta a plafont.

Egész délután csak heverésztünk, és beszélgettünk. Este az anyukája kihívott minket vacsorázni, és hiába mondtuk, hogy nem vagyunk éhesek, akkor is ennünk kellett legalább egy keveset.

Miután végeztünk még visszamentünk a szobába azzal az indokkal, hogy tanulunk, majd elindultunk sétálni. Legalább is otthon úgy tudták. Bailey szüleit nem zavarta, ha sokáig kint van a lányuk valahol, csak szerették tudni hová megy. Mondjuk most nem lett volna szerencsés, ha elmondjuk, nekik mit szándékozunk csinálni az éjjel.

-          Lenah, azt elfelejtettem mondani, hogy ma Chad is velünk jön.

-          Persze csak ha nem gond. – sétált oda hozzánk az emlegetett.

-          Dehogy is. Örülök, ha bővül a banda. – mosolyogtam rájuk – Lenah. – nyújtottam kezet a srác felé.

-          Chad. – fogta meg a kezem, majd gyengén megszorította és megrázta – Örülök, hogy végre megismerhetlek, mert Bailey már nagyon sokat mesélt rólad.

Elnevettem magam, majd intettem, hogy menjünk és beültünk mindannyian most Chad autójába. Azt mondta, hogy ha már velünk jön, akkor szeretné, ha az ő autójával mennénk. Azt nem értettem, hogy a suliban eddig miért nem nagyon futottunk össze. Vagy… én hülye. Azért kellett nekem olyan sokat várnom Baileyre ma reggel is. Örülök neki, hogy talált végre egy srácot magának. Remélem, hogy boldog lesz mellette.

Mikor tisztáztam magamban a dolgokat, már tovább nem is érdekelt semmi, csak hogy végre odaérjünk a célunkhoz.

Már nagyon sokan ott voltak. Kifejezetten sokan. Beálltunk két autó közé és már pattantam is ki a hátsó ülésről.

-          Legyetek csak ketten, én meg leszek egyedül. – fordultam vissza Baileyék felé, de meg sem vártam, hogy reagáljanak, már szaladtam is tovább.

A szívem majd kiugrott a mellkasomból, ahogy végig néztem az autókat. Alig vártam, hogy egybe végre beülhessek és vezethessek. Száguldani. Csak ezt akartam.

       -     Azt hittem beijedtél. – kapta el Josh a kezem és megállított.

       -     Beijedni? Tőled? – húztam el a számat – Ezt most komolyan gondoltad?

       -     Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy tényleg ennyire bolond vagy. – nevetett, de nem értettem ezzel mire céloz.

        -    Bolond? Most ezzel mit akarsz?

        -   Látsz még más csajt itt, aki azért jött, hogy versenyezzen, és nem csak a picsáját akarja mutogatni? – mutatott körbe.

Igaza volt. Rajtam kívül nem volt más nőnemű egyed, aki bemerte volna vállalni, hogy a fiúk ellen versenyezzen. Autóval meg pláne.  

-          Hé, Josh. – lépett oda pár srác hozzánk.

Ketten fogták a harmadikat, aki látszólag nem nagyon volt magánál. Szép. Már részegre itták magukat. Pedig még csak most kezdődik az este. Ahogy méregettem őket, láttam, hogy az ő szemük is rajtam kalandozik.

-          Csini a barátnőd. – vigyorgott az egyik.

-          Nem a barátnőm. – morgott Josh – Még csak az kéne. – na ebben egyetértünk - De mit akartok? Mit csinált ez a barom? Így hogy fog versenyezni?

-          Pont ezért jöttünk. Le kell fújni azt…azt a izét, amit csinálni akartatok…mi az a bátorságpróba, vagy mi az isten… - vakarta a homlokát a szabad kezével az egyik.

-          Majd én megyek helyette! – léptem közéjük.

Sejteni mertem, hogy miről van szó, de akármi is legyen, ha autókról és versenyzésről van szó, akkor megyek.

-          Ne izélj már. – tolt arrébb Josh, de erősen elkaptam a karját és közelebb mentem újra.

-          Én megyek helyette. – próbáltam tudatosítani vele, hogy akármit is fog mondani, nem tud eltántorítani attól, amit a fejembe vettem.

-          Azt sem tudod, miről van szó. – húzta el a száját.

-          Két autóval megyünk egymás felé, és az nyer, aki nem rántja el a kormányt. – mosolyogtam rá elégedetten, mikor láttam, hogy végül eltaláltam miről van szó. – Na most légy okos.

-          Uh, kemény a kiscsaj. – vihogott az egyik srác.

-          Jó, egy óra múlva találkozunk ugyanitt. Addig tűnj innen.

-          Ezer örömmel szabadulok meg tőled. – vágtam vissza és már le is léptem.

Ez az este eszméletlen lesz! Abban biztos lehet a drága Josh, hogy nem fogom elrántani a kormányt, bármiről is legyen szó. Én fogok ma büszkén hazatérni, és nem az ő arcára fog örömében vigyor kiülni. Ma este megleckéztetem azt az önelégült fejét.

Ahogy haladtam előre, már egy helyen versenyezni készült három autó, de furcsamód, mintha az egyikben nem ült volna senki. Mi a fene?

-          Hé, Lenah! – integetett a túloldalról Bailey és elindultam át hozzájuk, még mielőtt elindították volna az autókat.

Hirtelen valaki elkapta a karomat, és visszarántott a fejemre nyomott egy sisakot, és betuszkolt az egyik autóba.

-          Mi a..

-          Indulnod kell. – vágta be az ajtót, és már láttam, ahogy kiáll középre az egyik csaj.

Oké. Bekapcsoltam az övet. Megfogtam a kormányt, a lábam a gázpedálra tettem. Beindítottam az autót, majd vártam az indító mozdulatra. Abban a pillanatban, hogy a lánynak a magasba emelkedett mind a két keze, mint az őrült tapostam a gázpedált. Az autók lámpafénye világította meg egyedül azt a pályát, ahol végig kellett mennünk. Eléggé jól láthatóak voltak a sávok, melyeken már korábban is haladtunk, így nem volt ismeretlen a pálya, mert párszor már végig mentem rajta. Ahogy egyre gyorsabban haladtunk, és sikerült beelőznöm az előttem lévő autót is, egyre jobban éreztem, ahogy felszabadul a testem és másra sem vágyik, csak hogy még jobban a gázpedálra nehezedjen, és még ennél is gyorsabban tegyem meg a távot.

Ahogy haladtam előre, már szinte reflexből vettem be a kanyarokat, mikor végre újra feltűnt előttem a tömeg nem túl messze tőlünk. Ám hirtelen bevágott mellém az egyik autós, és nekem hajtott, majd arrébb ment és újra nekem ütközött, de ekkor már nem bírtam a pályán tartani az autót és kisodródtam. Az autót csak nagy nehezen tudtam lefékezni, miután már nagyon messzire elsodródtam.

Idegesen rávágtam a kormányra, majd újra beindítottam a kocsit, és elindultam visszafelé. Dühösen fujtattam, majd ahogy odaértem az emberek közé lefékeztem, és becsúszott a kocsi a helyére. Még meg sem állt igazán, de én már pattantam ki belőle, és a vidáman nevető sráchoz lépkedtem, aki kilökött a pályáról. Lendült a kezem és behúztam neki egyet. Ő is elkerekedett szemekkel nézett rám, meg a társasága is.

-          Remélem most is élvezed, hogy kilöktél. – vettem le a sisakot a fejemről, és gúnyosan rámosolyogtam – Sok balfék. Idejönnek először és már azt hiszik, hogy övék a pálya. Pedig fel kell, világosítsalak drágaság, hogy ez soha nem lesz a te helyed.

Azzal ott hagytam. Köpni, nyelni nem tudott, de a körülötte álló cicababái sem. Remélem, többet nem szórakozik velem. Biztos nem sűrűn látott még olyan lányt, aki képes volt beszólni neki, vagy éppen behúzni neki egyet. Barom! Képes volt kilökni, csak hogy ő nyerhessen. Na, várjon csak. Ha legközelebb idejön, majd megkapja a magáét.

-          Jól vagy Lenah? – szaladt mellém Bailey – Láttam, ahogy kisodródtál a kocsival, mert neked ment. Azonnal oda akartam rohanni, de Chad nem engedte.

-          Nincs bajom. És jól tette, hogy itt tartott. Veszélyes lett volna odajönni, ezt te is tudod. – mondtam és cseppet sem voltam most feldobva.

-          Minden oké?

-          Csak felhúzta az agyam ez a barom. – intettem a fejemmel a srác mellé, aki épp egy lengén öltözött lányt ölelgetett – De mennem is kell. Josh már vár.

-          Josh? – kerekedtek el Bailey szemei.

-          Ne reménykedj. Csak próbára teszem a bátorságát. – vigyorodtam végül el, és már indultam is a találkahely felé.

Közben sokan odajöttek hozzá, és a srácnak visszaadtam a sisakját, meg mondtam, hogy azért legközelebb nem árt, ha szólnak, mielőtt engem akarnak versenyeztetni. Vállba veregetett és mondta, hogy oké, legközelebb nem ilyen váratlan lesz a dolog, és már nekem is jó kedvem volt. Néhányan velem tartottak, majd szembe találtam magam Joshal. A két autó még egymás mellett állt.

-          Készen állsz? – kérdezte Josh.

-          Az nem kifejezés. – mondtam komolyan – Na és te?

-          Már alig várom. – vigyorgott rám – Kezdjük.

Bólintottam, majd beültem az egyik autóba. Sokunknak nem volt saját kocsija, mint nekem se, de volt pár kő gazdag srác, aki idejárt, mint Josh is, és ők rendszerint kölcsönadták az autóikat, vagy volt, aki direkt erre szánt autóval járt, vagy két autóval jött, valakit beszervezve, hogy vezessen.

Beültem a volán mögé, Josh pedig távolabb hajtott tőlem, majd megállt velem szemben. Lehet, hogy idióta vagyok, de még csak az övet sem kapcsoltam be. Mikor megállt megvártuk a jelet, és indultunk is. Szemtől szembe. Egyre közelebb és közelebb értünk egymáshoz. A szívem a torkomban dobogott az izgatottságtól. Abban biztos lehet, hogy én nem fogom elrántani a kormányt. Biztos, hogy arra számít, hogy beijedek, de ki kell, hogy ábrándítsam, mert nem így lesz. Már nagyon közel volt, és láttam, ahogy a kormány fölé görnyedve figyeli a reakcióimat, de én erre csak elmosolyodtam, és tartottam tovább egyenesen. Na most mi lesz? Kezd elbizonytalanodni. Látszik rajta. Majd mikor már csak pár méterre voltunk egymástól…