2. Fejezet - Hét évvel korábban

     Sziasztok! 

Visszatekintünk kicsit a múltba, hogy hogyan is kezdődött az egész cívódás a két fiatal között... :D

Köszönöm az eddigi pipákat és remélem továbbra is kapok tőletek! :D

    Már csak pár nap volt Lenah tizenegyedik születésnapjáig, mikor megtudták, hogy új család költözik a környékre. Mindannyian izgatottan várták, hogy végre láthassák azokat az embereket, akik az öreg George bácsi, és Maggie néni házába fognak költözni.

Lenah, Bailey és még néhány barátjuk szokás szerint kint voltak a játszótéren.

-     Kapj el!

-     Most te vagy a fogó!

-     Fussunk!

Hallatszottak a vidám kiáltások messzire. Az utcában már senki sem lepődött meg a hangos játékon, mert mindig így volt, ha a gyerekek kiszabadultak otthonról. Az volt a furcsa, ha már csendben voltak. Akkor valami rosszban sántikáltak, és minden szülő azonnal kint termett a házból.

-     Bailey a fogó szaladjatok! – mondta egyikőjük és mindenki sikítozva, kiabálva szaladt amerre látott.

-     Nézzétek! – kiáltotta hirtelen Bailey és az utcán elhaladó kamionra mutatott – Errefelé nem szoktak ilyenek jönni.

-     Ez egy költöztető autó. – mondta elvarázsolva Steve.

-     Biztosan az új lakók holmiját hozza. –mondta Lenah és ő is felkapaszkodott a kerítésre a többiek után.

-     Gyertek, nézzük meg! – kiáltotta Steve és már szaladt is.

A többiek meg szedték a lábukat utána, majd megálltak a kamion előtt és tátott szájjal nézték mekkora nagy is az hozzájuk képes. Mindenki kíváncsi volt az új lakókra. Tudták, hogy lesz egy velük egy idős gyerek is, mert az iskolában elmondták nekik, hogy hamarosan új lakók költöznek ide és lesz egy új osztálytársuk is. Ők azonnal örültek a hírnek, mert így lesz egy új bajtársuk. Már előre megbeszélték, hogy mindenbe be fogják őt venni.

-     Odanézzetek!- mutatott Henry a kamion hátuljába- Mennyi holmi.

Szájtátva mérték fel azt a temérdek mennyiségű dobozt, és bútort, amennyit még soha nem is láttak életükben. Azonnal végig futott az agyukon, hogy felmennek és játszanak, mert milyen király lehet odafent, mondjuk bújócskázni.

-     Vigyázzatok gyerekek. - mondták a munkások, akik épp egy szekrényt hoztak lefelé a platóról- Menjetek egy kicsit odébb.

Szót fogadtak és arrébb álltak, hogy ne legyenek láb alatt. Csendben figyelték amint a munkások befelé hordják a bútorokat. Egyen- kettőn elámultak, hogy milyen nagy, vagy, hogy éppen milyen kicsi, vagy érdekes formájú. Rengeteg olyan dolgot láttak, amit még ez idáig soha sem, és egy „azta” kíséretében követték végig, ahogy behordják őket a házba.

Egy férfi irányította a cipekedő öt másikat. A gyerekek csodálkozva néztek rá, miközben mondta nekik, hogy mit hová vigyenek be. Emlékeztette őket arra, amikor katonásdit játszottak és kellett egy irányító.

      -     Biztosan az-az egyik új lakó. – súgta Bailey a többieknek.

-     Aha. – Bólogattak helyeslőleg a többiek. 

Ekkor egy sötétkék autó fordult be az utcába, majd lassított és végül meg állt a ház előtt. Mindannyian kíváncsian kapták oda a fejüket, és várták, hogy mikor nyílik ki az ajtó. Reménykedtek benne, hogy végre megpillanthatják azt a fiút, akiről már sokat hallottak. Végül kinyílt az egyik ajtó, és egy magas szőke hajú nő szállt ki rajta, a másik oldalon pedig egy fiú ugrott a földre.

-     Ők meg biztosan a család többi tagjai. – mutatott feléjük Bailey.

-     Igen. – helyeseltek ismét a többiek.

-     És ö lesz az új osztálytársunk. - mondta Martha vidáman.

Egy ideig még csendben figyelték az eseményeket. Lehasaltak az árokba, és végig követték, ahogy lassan kiürül a kamion és minden bekerül a házba. Abban reménykedtek, hogy még felbukkan a fiú, akit az imént láttak, de nem jött ki többet a házból. Mindannyian egyre csalódottabbak lettek, mert nagyon el akarták hívni őt is játszani, hogy csatlakozzon a bandájukba.

      -     Ideje lesz mennünk. – mondta Lenah – Kezd sötétedni.

-     Igaz, menjünk. – helyeselt mindenki.

Elköszöntek egymástól, majd mindenki elindult csendben hazafelé. Lenah is csak dudorászott és apró kavicsokat rugdosott maga előtt miközben már befordult a házuk elé. Nem laktak túl messze egymástól, így bátran elengedték őket a szülők egyedül játszani. Meg nem volt egy túl veszélyes környék. Autó se sűrűn járt erre.

      -     Szia apa. – lépett be Lenah a házba.

-     Szia kicsim. – ment ki apja az előtérbe, majd felkapta az ölébe a lányát, mire az nevetésben tört ki.

-     Képzeld, láttuk az új lakókat. – szólalt meg még mindig mosolyogva.

-     Na és milyenek? – kérdezte érdeklődően. 

-     Rendesnek tűnnek. –vonta meg a vállát Lenah, mire az apja csak nevetett.

Végül bementek a konyhába. Tomi a kisszékében ült és éppen vidáman majszolt valamit, amit úgy széttrancsírozott, hogy senki nem mondta volna meg, hogy micsoda. De neki látszólag nagyon ízlett. Lenah is leült apjával együtt, majd megvacsoráztak. Ő még vidáman mesélte, hogy miket játszottak aznap, de már nagyokat ásított közben. Miután végeztek, apja engedett neki vizet a kádba, gyorsan megfürdött majd szaladt a szobájába még játszani egy kicsit. Felsorakoztatta a plüssállatait az ágyon és ő volt a parancsnokuk. Megmondta, hogy mit hová tegyenek, mit csináljanak, de nem játszott sokáig, mert hamar elnyomta az álom.

Másnap, mivel iskola volt, apja jött ébreszteni, de nem nagyon akart kimászni az ágyból. Körülötte mindenhol plüssállatok hevertek, és ahogy mocorogni kezdett, hogy ő nem akar iskolába menni mindet leverte a földre. Majd miután fölkelt, gyorsan elkészült, megreggelizett és már indult is az iskolába. Csak a keléssel voltak bajok. Utána már minden ment, mint a karikacsapás. Az iskoláig azt játszotta, hogy autóban ül és száguldozik. Dudált, mikor kikerült egy-egy embert, és imitálta az autó zúgását. Nagybátyja autóversenyző, és teljesen elvarázsolta őt is ezzel az egésszel. Imádta már csak az autók zúgását is, de az apja nem nagyon szerette, amikor versenyre vitte őt Roland bácsi.

A terembe érve hangosan köszönt, lerakta a táskáját a padjára és már ment is a barátaihoz.

Mikor becsöngettek, mindenki a helyére ment, mert a tanárnő rögtön a teremben is volt.

      -     Jó reggelt gyerekek. Üljetek le. – a tanári asztal mellé állt és megvárta, míg mindenki leül – Mint látjátok, nem egyedül jöttem. Ő az új osztálytársatok, Josh Fuller.

-     Sziasztok. – köszönt Josh, aki eddig csendben állt a tanárnő mellett.

-     Szia Josh. - köszönt az osztály kórusban.

Volt, aki álmosan, volt, aki unottan, de sokan érdeklődve tekintettek új társuk felé. Az óra viszonylag csendben telt el, miután Josh talált magának egy helyet. A végére már mindenki majdnem elaludt, annyira unták. Lenah viszont nem unta az órát. Josht figyelte, mert rettentő érdekesnek találta.

Szünetben a kis banda, szokás szerint együtt rótta a folyosókat. Akárcsak a nagyok. Szerettek volna rájuk hasonlítani, és ezért is volt, hogy mindig együtt lógtak már most.

      -     Hé, Lenah, szerintem meg kéne hívnod Josht is a bulidba. Mindenki ott lesz, ő sem hiányozhat. – szólalt meg Bailey.

-     Igen, már akartam. – bólintott Lenah.

Elindult Josh felé a többiekkel a nyomában. Határozott lépésekkel haladtak, de pont mikor odaértek volna hozzá, akkor becsengettek órára.

-     A francba, becsöngettek. Mindegy, majd a következő szünetben meghívod. – húzta el a száját Bailey.

-     Igen, de most menjünk, mert jön a tanárnő. – indultak el befelé, és leültek a helyükre.

A második óra gyorsabbnak tűnt, mert ezt legalább nem unták végig. A töri tanárnőt nagyon szerették, mert izgalmasan adta elő nekik az anyagot, és mindig mondott, vagy csinált valami mulatságosat.

Mikor újra szünet lett, azonnal megkeresték Josht, hogy még véletlenül se maradhasson el a meghívás.

      -     Szia Josh. – álltak oda elé.

-     Sziasztok. – intett feléjük.

-     Az egész osztály jön Lenah bulijára! – kiabálta be egyikük, majd a többiek elcsitították és a háttérbe tolták.

-     Igen. – bólintott Lenah –Szóval, arról lenne szó, hogy szeretnélek meghívni téged is.

-     Jól van. Köszi a meghívást. Azt hiszem nincs akadálya. Ott leszek. Mikor lesz?

Kicsit furcsán néztek össze, mert érződött Joshon, hogy nagyvárosból jött, és Amerikából. Már csak a külsején is látták, meg a beszédstílusán is észrevették ezt a különbséget. De örültek, hogy ő is ott lesz a bulin velük együtt.

-     Holnap után, és délután négykor kezdődik, de ha hamarabb ott vagy sem baj, mert ők, - nézett hátra- már ott lesznek.

-     Jól van, majd találkozunk. Sziasztok. – mondta és bement a terembe.

-     Menjünk mi is. – mondta Bailey és követték Josh példáját.

Iskola után, mindannyian hazamentek, leckét írtak, majd volt, aki belevetette magát a természetbe, vagy a játszótéren töltötte az idejét, de volt olyan is, aki délután inkább szundított egyet. Lenah viszont a konyhában segédkezett apjának.

      -     Meghívtam az új fiút is a buliba, így eggyel többen leszünk.

-     Rendben van, jól tetted. Holnap meg megyünk és bevásárolunk. – pakolta el a tányérokat a szekrénybe, amiket Lenah adogatott neki.

-     Oké, megyek, megírom a leckémet. – adta oda az utolsó tányért és már szaladt is fölfelé, de félúton belefutott öccsébe - Szia kicsi Tomi. - mondta és fölfogta- Fölviszem!- szólt vissza apjának.

-     Jól van.

Lenah bevitte tesóját a szobába, leültette a földre és játékokat adott a kezébe. Leült hozzá és egy ideig játszott vele. Nagyon szeretett kisöccsével játszani. Főleg mikor a kisautók kerültek elő. Nem volt a babázós típus, de volt neki az is bőven. Eljátszott azokkal is, de az autókat jobban szerette. De főleg csak ilyenkor volt alkalma autózni, mikor leült Tomi mellé.

Másnap az iskolába ismét „autóval” ment és egésznap rohangáltak, mert már nem bírtak magukkal. Már nagyon várták a másnapi bulit.

Lenah izgatottan ment haza. Alig várta, hogy elinduljanak bevásárolni. Ez volt az első születésnapi bulija. Még soha nem tartottak neki bulit, és el sem tudtak képzelni milyen lesz, de nagyon klassznak és szórakoztatónak képzelte el.

-     Megyünk már? - ugrált apja körül izgatottan.

-     Igen, megyünk. – mosolygott rá édesapja, majd felfogta Tomit és már mentek is kifelé.

Mindannyian beültek az autóba, majd elindultak a legközelebbi bevásárlóközpont felé. Hoztak egy bevásárlókocsit, Tom-ot beleültették a gyerekülésbe, Lenah pedig beállt a kocsi elejébe.

      -     Tudod már, hogy mit szeretnél venni? – kérdezte James.

-     Igen, tudom. – mondta Lenah – Sok mindent. – jelentette ki határozottan.

Elindultak a sorok között, és hamar elkezdett telni a kocsi. Lenah mindig meglátott valamit, ami megtetszett neki, de persze az apja is összeszedte, amit kell, mert ha egy mindjárt tizenegy éves gyerektől függ majd, hogy mit esznek a bulin, akkor nem lesz más csak színes cukrok, meg chips. Ami nem is olyan rossz, csak ezzel nem éppen lakik jól senki.

Sorba álltak egy kasszához, fizettek, majd elindultak hazafelé.

Otthon Lenah, mindent elpakolt a konyhában. Nem hagyta, hogy az apja segítsen neki. Mindent ő maga akart csinálni egyedül, hogy bebizonyítsa ő már nem kicsi. Apja nagyot sóhajtott mikor végig nézett rajta, mert tudta, hogy nehéz a lányának anya nélkül, de ő próbál mindent megadni neki. Bár egy lány életében pótolhatatlan az édesanyja. Lenah miután végzett alig tudott elaludni, majd másnap reggel korán ébredt, és nem sokkal később már Bailey is vidáman csörtetett be az ajtón, hogy jött segíteni sütit sütni. Lufit fújtak, kiöntötték a rágcsálni valót és délutánra minden a helyén volt és sorban érkeztek a vendégek. Négy órára már mindenki ott volt, aminek Lenah nagyon örült. Ment a rohangálás, és nevetés. Igaz levertek egy két tálat, de pont erre az eshetőségre volt minden műanyagból, a törések és vágások elkerülése érdekében.

Bailey az egyik asztal felett állt, és nagyon figyelte a tányérokat. Valami furcsát látott az előbb és nem tudta, hogy mi az. Majd egyre többet látott rohangálni és hirtelen felsikított.

      -     Mi az? Mi történt? – szaladt oda Lenah.

-     Csótányok, a salátában és, és mindenhol. – nézett körbe, majd ő is és mindenki elkezdte összetaposni, leütni őket.

Próbálták minél hamarabb kiirtani őket, bár James mondta neki, hogy inkább fogják meg őket, de nem hallgatott rá egyik gyerek sem, így végül ő is agyoncsapkodta a csótányokat.

Mindenki azon ügyködött, hogy minél hamarabb eltűnjenek azok a rondaságok a házból, kivéve egy embert. Josh az ajtófélfának támaszkodva röhögött a jeleneten. Már annyira, hogy majdnem összeesett. Nagyon mulatságosnak találta, ahogy a lányok sikítozva próbálják eltaposni a kártevőket.

Lenah egyszer csak észrevette, hogy Josh nem csinál, semmit csak röhög és akkor rögtön tudta, hogy ő volt e gonosz tett elkövetője. Dühös lett, amiért meghívta őt és képes volt ez csinálni a bulijával. Belemarkolt a salátástálba, odament Joshhoz és a szájába nyomta. Josh nem szólt semmit, bár nem is tudott volna a szájában lévő csótányos salátától. Hatalmasra kerekedtek a szemei a meglepődöttségtől.

Nem hitte volna Lenahról, hogy ellenfélre bukkan a személyében. Azt hitte, hogy ő is csak egy nyápic kiscsaj, mint a többi, de rá kellett jönnie, hogy nem. Egyáltalán nem.

-     Igazán hamar kimutattad a fogad fehérjét. –mondta neki Lenah, amit egy filmben látott, mikor valaki rosszat csinált, és remélte, hogy illik ide ez a mondat, de mindvégig határozott maradt –Tönkre tettél mindent, de tudod mit? Ha harc, hát legyen harc! Nem fogom hagyni magam, ne is reménykedj benne. Nyeld le a csótányaidat és menj haza.

Josh kiköpte a tenyerébe a szájában lévő gusztustalan salátát, majd így szólt:

      -     Jól van, benne vagyok, ha harc, akkor legyen harc. – vigyorodott el majd kisétált a házból.

Miután Josh tisztes távolságba ért a háztól Lenah becsukta utána az ajtót, majd visszament a többiekhez.

      -     Azt hiszem itt most vége a bulinak. – mondta határozottan  – Ez volt az első és utolsó. Nem akarok több bulit. Soha többet. Nem.

-     Itt maradunk segíteni rendet rakni. – szólalt meg Bailey, majd a többiekre nézett, akik bólintással jelezték, hogy maradnak.

-     Köszi szépen. – mosolygott rájuk Lenah.

Miután minden csótánytetemet sikeresen eltakarítottak, mindenki elköszönt és hazament. Lenah fáradtan feküdt az ágyba. Nem gondolta volna, hogy Josh ilyen, de most már ismeri és nem fogja hagyni magát, akármit is tesz majd. Nem fogja hagyni, hogy azt higgye, azért mert ő fiú, még sikerül túltennie rajta. Nem lesz egyszerű dolga, és ez már biztos. Ne számítson rá, hogy megadja magát.

Tehát innen indult az egész. Egy gyerekkori csínytevésből, rosszkor, rosszhelyen, rossz ember ellen. 

1. Fejezet - Lenah

Sziasztok! 

Hoztam is nektek az első részt :D 

Remélem tetszeni fog :D

Birmingham. Ez az én otthonom. Nem is tudnám elképzelni, hogy máshol éljek. Imádom a reggeleket így az ablakban ülve, mikor még mindenki alszik, és csak a madarak éneke hallatszik. Mióta anya meghalt minden reggelt itt kezdek. Az pedig már nem ma volt. Tom is már nyolc éves. Nyolc éve, hogy anya meghalt. A képe az óta is az éjjeliszekrényemen hever. Egy kilenc éves kisgyereknek nem egyszerű felfogni, hogy már nem jön haza az anyja. Én is sokáig vártam. Nagyon hosszú ideig mindig odavittem egy rakat párnát a folyosóra, meg a plédemet és leheveredtem az ajtóba, mondván, hogy anya bármelyik pillanatban beléphet az ajtón. De nem így lett. Aztán egyre kevesebbszer feküdtem le őt várni, majd már soha többet.

Miután az első autózúgás megzavarta ezt az idilli csendet, fogtam magam, bevonultam a fürdőbe, elvégeztem a teendőimet, majd lesétáltam a konyhába. Először még kiszaladtam az újságért, majd megálltam a konyhaajtóban. Fogalmam sem volt mihez is kezdjek hozzá, csak az volt a tuti, hogy reggelit akarok készíteni. Végig túrtam minden szekrényt és a hűtőt, majd úgy döntöttem ma reggel palacsinta lesz.

Előszedtem a szükséges kellékeket és hozzávalókat, majd neki is láttam. Szerettem sütkérezni, de volt egy még nagyobb vágyam… Bár erről apa előtt inkább nem beszéltem soha. Utálta, ha bajba keveredem, vagy veszélybe sodrom magam.  Már a tészta felét kisütöttem, mikor apa lépett be a konyhába.

-          Jó reggelt. – mondta, majd leült az asztalhoz és olvasni kezdte a reggeli újságot.

-          Jó reggelt apa. – köszöntem neki, majd nyomtam egy puszit az arcára, és letettem egy csésze kávét elé, amit időközben előkészítettem.

Igen. Én lettem a háziasszony. Fel kellett nőnöm. Apa igyekezett mindent rendben tartani, de nem bírta volna egyedül. Ráadásul ott volt az öcsém is. Nem volt egyszerű, de megoldottunk mindent. Nagy volt a csend, mindaddig, amíg Tom fel nem ébredt, és egy hangos, sziasztok, kíséretében beszaladt a konyhába. Igencsak életvidám egy gyerek, és eszméletlen módon szeretem őt.

-          Palacsintaaaa! – kiabált boldogan mikor meglátta a mellettem lévő tornyot – Imáádom!  - lépett oda mellém, majd átölelt – Megterítek!  - mondta és már szaladt is tányérokért.

-          Remélem nagyon éhes vagy. – nevettem, mialatt az utolsó palacsintát is ráraktam a kupacra – Ez igencsak sok lett.

-          Mindmegeszem! – húzta ki magát büszkén, majd leült az asztalhoz.

Letettem a reggelit, majd mindenki hozzáfogott. Apa is elrakta az újságot, majd nekilátott. Egy ideig csak csendben ültünk és a tányérok csörgése hallatszott, mikor a villa hozzáért, de Tomon nagyon láttam, hogy már nem bír magával, és nagyon mondana valamit. 

-          Mondd. – mosolyogtam rá.

Képzeljétek! – csapott is bele rögtön, mire elnevettem magam – A suliban a Christopher. – harapott egyet a palacsintába, majd folytatta - Behozta a pókját, de az jó nagy volt, - bólogatott, hogy jelezze tényleg hatalmas nagy volt az a pók - és nem vette észre mikor megszökött a befőttes üvegből és rámászott a tanító néni hátára. – mondta, mint aki teljesen megrémült - Akkor vettük észre mikor elkezdett írni a táblára és mi csak nevettünk. – váltott vissza vidámra, még a végén színész lesz az öcsémből - Mikor visszafordult abbahagytuk, majd megint elfordult és újra nevettünk és ez sokáig így ment, majd mikor a pók már a fején állt… Meglátta magát a tükörben és elkezdett sikítozni és kapkodni a feje fölött. Mikor leverte kiszaladt a teremből, Christopher meg gyorsan megfogta és elrakta pókot, közben pedig kicsöngettek és mi a hasunkat fogtuk a nevetéstől, úgy szaladtunk ki a teremből- beleharapott a palacsintájába- Egy biztos,- még egyet harapott - ilyen jó földrajz órám még nem volt.

A mosolyom mindig letörölhetetlenné vált a sztorijai után. És imádtam, ahogy előadta őket. Annyira csúcsjófej, hogy az valami hihetetlen! Remélem, mindig ilyen marad, mert vannak erős ellentétek, egy két ember, meg Tom között.

-          Remélem neked nincs szándékodban bevinni a békádat, vagy valamelyik szerzeményedet. – nézett rá apa komolyan, de láttam, hogy a szája sarkában ott bujkál egy kis mosoly.

-          Dehogy is! – vágta rá rögtön, és csak mosolygott.

Van egy olyan sejtésem, hogy erről a megszidásról apa már régen lekésett. Biztos vagyok benne, hogy Tom jó pár alkalommal elvitte már magával az állatait. Miközben nevettünk, ránéztem az órára, és leesett az állam. Bakker! Jól elment az idő. Bailey már vár rám.

-          Nekem mennem kell. – pattantam fel az asztaltól, majd összeszedtem az üres tányérokat, és a mosogatóba tettem – Már így is késésben vagyok. – jegyeztem meg inkább magamnak, mint nekik.

-          Hová mész? – nézett rám apa, miközben odahozta a kávéscsészéjét.

-          Baileyvel a városba. – mondtam a színtiszta tényeket.

-          Jól van. – nyomott egy puszit a homlokomra – Menj, majd én elmosogatok.

-          Köszi. – már szaladtam is fel a szobámba a tárcámért, meg a telefonomért.

Igen, tudom. Minek a telefon, ha mindig fenn hagyom a szobámban? Nem tehetek róla, hogy állandóan elfelejtem. Pár perc múlva már szaladtam is a megbeszélt hely felé, ahol Bailey már várt rám.

-          Szia Bailey! – ugrottam vidáman a nyakába.

Imádtam őt! Egy energiabomba! Mindig megmondta a frankót, és kiállt mellettem bármiről is legyen szó. De ez fordítva is így van. Előtte aztán nem nagyon lehet titkolni semmit, mert rögtön tudja, ha baj van, vagy valamiben sántikálok. Szóval rögtön tud mindent, és addig nyaggat, amíg el nem mondok neki, mindent. 

Nekem sötétbarna hajam volt, neki szőke és rövid, míg az enyém a hátam közepéig ért. Annyira azért nem volt rövid az ő haja sem, de csak éppen az álla alá ért. Én pedig már sokszor beültem a fodrászhoz, hogy rövidebbre vágatom, de mindig meggondoltam magam, és csak egy hosszabb frufru lett belőle, de nem is bántam meg. Így jobban tetszik, és egyébként is imádom a hajamat.

-          Szia! Azt hittem már nem is jössz. – mondta szemrehányóan, majd elmosolyodott.

-     Látod, hogy itt vagyok, - tártam szét a két karomat - csak Tom mesélte, hogy mi történt a tanárnőjével és egy pókkal.

-     Felettébb izgalmasnak hangzik. - mondta Bailey, és még ásított is egyet színpadiasan, majd együtt nevettünk.

Imád velem szórakozni, meg mindenki mással. Sokszor tréfáltunk már meg embereket a környezetünkből. Főleg egy embert imádunk szívatni. De őt aztán nagyon. 

      -     Mit akarsz venni? – kérdeztem, miután már elindultunk.

-     Még nem tudom, de valószínűleg, hogy valami új ruhát magamnak és neked. – nézett rám, hogy tudatosítsa bennem a szavait.

-     Nekem?- kérdeztem csodálkozva- Miért?

-     Születésnapodra. – vágta rá rögtön.

-     De még addig van egy hét. – húztam el a számat.

Annyira nem rajongtam a születésnapokért, de nem nagyon tehetünk ellenük semmit. Meg, ha már itt van, akkor legalább ne egy héttel korábban is erről legyen már szó! Elég aznap. Minden évben egy nap. De Baileynek köszönhetően nem telt el úgy év, hogy csak egyetlen napon ünnepeltük meg, hogy minden évvel egyel öregebb lettem.

-     Nem baj az. - nézett rám és cinkos mosoly jelent meg az arán.

Vajon mire készülhet? Már kezdek félni.

-          Jól van, na. Menjünk. – adtam be végül a derekam, majd megragadta a karomat, és elindultunk újra.

Rengeteg boltot bejártunk, és egy rakat ruhát felpróbáltatott velem. Mehettünk vásárolni, de a próbálgatós részét nagyon utáltam. Aztán mikor megláttam egy cipőüzletet nem azonnal magammal rángattam Bailey-t de azt mondta, hogy cipőt vettünk a múltkor is, aztán oda most fölösleges bemennünk. Csak két dolog volt, amit szerettem venni. A lábbelik, és a táskák. Semmi más. De ha imádott barátnőmmel megyünk vásárolni, ő rám erőlteti a lehető legtöbb kivágott fölsőt és miniszoknyát, amit utálok. A fölsőkkel még kibékülök, de a szoknyákkal már annyira nem.  Végül beadtam a derekamat egy kék fölsőre, csak hogy végre fejezze már be. De ő nem tudott olyan hamar dönteni. Vacillált egy zöld és egy fekete felső között. Majd miután egy félórán keresztül sorolta a dolgokat, hogy ez miért jobb, és az miért jobb, azzal állt fel, hogy megveszi mind a kettő.

Örömömben felugrottam és majdnem elkiáltottam magam, hogy végre, de aztán ezt az ötletemet elhessegettem, mert nem akartam véletlenül sem megbántani. Bár biztos, hogy nem sértődött volna meg.

Már jócskán elmúlt dél is, mire elindultunk végre hazafelé. Elköszöntünk egymástól, mert valami dolga volt, így egyedül folytattam az utamat tovább, és félúton sikerült egy olyan emberbe botlanom, akinek egyáltalán nem örültem. Jobban örültem volna neki, ha nem látom. Ő viszont csak mosolygott rám, mikor látta, hogy elhúzom a számat.

-          Már csak te hiányoztál az életemből. – mondtam, és megpróbáltam kikerülni.

-          Én is örülök neked Lenah. – vigyorgott rám

Ki ez az alak, akit ennyire nem szeretek? Josh Fuller. Már évek óta az ellenségemnek számít. Gyakran ültünk az igazgatói irodában, vagy éppen büntetésben mind a ketten. Volt olyan is, hogy összeverekedtünk. Ki nem állhatjuk egymást.

-          Mondd, gyorsan mit akarsz, mert szeretnék menni. – fontam össze a karjaimat magam előtt, és még mindig rosszallóan néztem rá.

-          Ezt neked hoztam. - mondta és felém nyújtott egy dobozt vörös szalaggal átkötve.

-     Most mit raktál bele? – kérdeztem rögtön, mert már ért pár meglepetés.

-     Majd ha, hazaértél kibontod és megtudod. Szia. – vigyorgott még mindig majd le is lépett.

-     Szia. –köszöntem utána, de ezt már tuti, hogy nem hallotta, majd elindultam én is hazafelé.

Útközben se nyitottam ki a dobozt, mert sejtettem, hogy megint valami csúszómászó van benne. Annyira idegesítően tenyérbe mászó képe van. Legszívesebben néha lekevernék neki egyet. Dühösen értem haza, majd még az ajtó előtt megráztam magam. Mikor beértem pedig azonnal kiabáltam az öcsémnek, aki pillanatokon belül már rohant is le a lépcsőn.

-          Itt vagyok! – ugrott elém és csak mosolygott várva, hogy mit akarok neki mondani.

-          Azt hiszem ebben most olyan lesz, ami tetszeni fog.

Nyomtam a kezébe a dobozt, majd azonnal lerakta a földre és ki is nyitotta. Jól sejtettem. Egy hatalmas béka volt benne. Még jó, hogy nem nyitottam ki az utcán. Jól jártam volna, ha ott rám ugrik.

-          Hú de jó! – mondta boldogan, majd szaladt is fölfelé – Kösz Lenah! Klassz nővér vagy! – mosolygott rám, és már el is tűnt.

Csak nevettem rajta, de nagyon jól esett ezt hallani tőle. Felvonultam a szobámba, majd csak vacsorára mentem le, amikor Tom ismét derült arccal ült le közénk.

-     Képzeljétek! Tudom már, hogy mi lesz a neve a varangynak. - nem várta meg, hogy megkérdezzék, hogy mi, rögtön mondta is- Brúnó!

Brúnó. Tud ám frappáns neveket kitalálni.

-     Honnan szerezted? – nézett rá apa kérdőn.

-     Lenah adta. – mutatott rám, majd egy hatalmas darab sült húst gyömöszölt a szájába.

-     Lenah? – nézett rám apa felhúzott szemöldökkel.

-     Josh adta, megint, egy ajándék dobozban, becsomagolva. – húztam el a számat.

-     Már igazán kibékülhetnétek. – sóhajtott egy nagyot apa.

-     Nem csak rajtam múlik. – forgattam a szemeimet.

-     Hány éve is nyúzzátok egymást?

-     Már hét éve… 

A kezdet

Sziasztok! :)

Újabb történet tőlem :) A Figyelj!-hez hasonlóan őt is egy másik blogról hoztam át ide :)

Remélem elnyeri majd a tetszéseteket és beállnak majd Az Eric projekt mellé :))

Egy kis ízelítő a sztoriból:

"Mit tennél, ha egyik napról a másikra egy hatalmas lehetőség hullana az öledbe? Lenah sem tudta mi tévő is legyen pontosan, de beleugrott. Addig a bizonyos napig, egy hétköznapi lány volt álmokkal, vágyakkal és különböző tervekkel. Aztán az álom talán elindult az úton, hogy valóra válhasson! Beült egy autóba ami mindent megváltoztatott! És hogy mi történik mindaddig, míg leparkol azzal a bizonyos autóval? Az kiderül a történetből... Mindenesetre! Nem lesz egyszerű az út!"

Hamarosan jönnek a részek! ;)