7. Fejezet - Irány Milánó!

 Sziasztok! :)

Itt az újabb rész. Megérkezünk Milánóba és mégjobban beindulnak a dolgok!

Kíváncsian várom a véleményeiteket! :D

Hirtelen bekapcsolt a tűzjelző és eszeveszett hangja majd megőrjített mindenkit. Az emberek elkezdtek szaladni. Mindenki pánikba esett. Ráadásul a víz is sugarakban hullott a nyakunkba, de abban a pillanatban egyikünket sem nagyon zavarta a dolog. Mármint Josht, meg engem. Josh. Igen. Fura nem? Még mindig csak álltunk ott és fogtuk egymás kezét. A másikra tapadt a szemünk és nem is figyeltünk másfelé egy pillanatra sem. Nem tudtunk elszakadni a másiktól. Egyetlen pillanatra sem.

Egyszer csak apa szaladt oda mellénk, és hunyorgott az arcába zúduló víztől. Végig nézett rajtunk, majd elkezdett kiabálni de a hangja távolinak tűnt, mintha a vízfüggöny letompította volna a körülöttünk lévő zajokat is.

-          Ébredj fel Lenah! Nem csinálhatod ezt! Lenah! Lenah!

Hirtelen kipattantak a szemeim, és ahogy felültem sikerült lefejelnem apát, aki felettem állt, és ébresztgetett. A homlokomat fogva visszahullottam az ágyamba. A sajgó homlokom ellenére örültem annak, hogy ez az egész csak egy álom volt. Nagyot sóhajtottam, mikor ráébredtem, hogy tényleg csak álmodtam az egészet és szétterültem az ágyon. Valahogy nem hiányzott, hogy ez a valóság legyen.

-          Igyekezz. – mondta apa, és már csak a becsukódó ajtót hallottam.

A homlokomat dörzsölgetve felültem az ágyban. Hogy az istenbe álmodhattam ilyet? Gyűlölöm Josht, és erre tessék! Ezt komolyan nem hiszem el!

Kivágódtam az ágyból, és elindultam a fürdőbe fogat mosni. Az arcomat alaposan megzúdítottam jó hideg vízzel, hogy kicsit magamhoz térjek. Sikálni kezdtem a fogam, és magamat néztem a velem szemben lévő tükörben, de nem bírtam sokáig és rányomtam a tenyerem arra a felületre, mely engem mutatott. Mintha elárultam volna saját magam az előző álmommal. És… annyira valóságosnak tűnt, hogy az már fájdalmas.

Egyáltalán nem akartam ilyet álmodni még véletlenül se, és erre tessék! Valószínű, hogy pont ezért álmodtam... Már nem az első precedens… Sajnos. Utálom, mikor egész nap zargatnak a hülyeségekkel, hogy én, meg Josh… hogy mi ketten így meg úgy… Aztán még éjjel is engem zaklat az a fatökű. Tuti, hogy élvezné, ha elmesélném neki ezeket az álmokat, és utána vigyorogva követne a folyosón. Képes lenne, mint az óvodások, azt terjeszteni, hogy én belezúgtam, holott ez a kanyarban sem igaz, és ha így is alakulna, inkább megfojtanám magam. Bár erre nem túl nagy az esély. Tiszta nevetséges. Joshal?...Soha a büdös életben!

Kiköptem a habot a számból, majd öblítettem, és alaposan megmostam az arcomat megint. Reménykedtem, hogy lehűti kicsit az agyamat legalább, de nem sok változást értem el. Klassz repülőút lesz. Most ezen fogok agyalni. Ezen a rohadt álmon. Utána már nem lesz gáz, mert lefoglalnak majd Milánóban a srácok. Csaj nem sok lesz arrafelé, ahol Ronald bácsiék dolgoznak, maximum csak a rajongó tini lányok, akik oda meg vissza vannak a versenyző fiúktól. Dolgozni nem dolgozik ott senki. Én mondjuk, nagyon szívesen besegítenék, és már ezt említettem is Ronaldnak, és azt mondta lehet róla szó, csak az iskola érjen véget. Sejthetitek, hogy mennyire várom már, hogy megkezdhessem a melót, és egész álló nap autók közelében lehessek. Remélem, hogy néha majd én is mehetek egy két kört. Csak ez a hülye suli fejeződne már be végre! Mindig vártam, hogy véget érjen, de mióta a bácsikámmal ezt így letárgyaltuk azóta még jobban várom, hogy kiléphessek utoljára azon az ajtón és utána ég veled gimi, ég veled Birmingham és veled Josh!

Közben visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Belegyömöszöltem még néhány holmit a bőröndömbe, majd levonultam a lépcsőn. Apa nem szólt semmit, csak felkapta a kocsi kulcsot, és már indult is kifelé.

Egy kis mosolyszünet. Bírja Ronald bácsit, de úgy gondolja, hogy ő bújt csak igazán a szenvedélyemmel kapcsolatban. Gyűlöli, ha autókról beszélek, vagy versenyzésről, és mindaddig semmi gond nem volt, amíg egyszer el nem kaptak minket a rendőrök, és ők is szállítottak minket haza. Mondjuk ez nem nagyon akadályozott meg abban, hogy folytassuk azt, amit már egyszer meg akartak szűntetni. Akkor költöztettük át a dolgot oda, ahol most vannak. Ahol most rendezzük a versenyeket. A héten is lesz, szinte minden éjjel. Sajnos ezekről így lemaradok, de legalább így kap esélyt a drága Josh is, ha már úgyis mindig leverem. Böki is a csőrét a dolog rendesen. De csak várja meg míg hazaérek! Megfogja még ő tanulni, hogy ki az úr a gáton!

Hirtelen megtorpantam, amikor két kéz fonódott a derekamra. Tom szaladt mögém és ölelt át.

-          Hiányozni fogsz. – mondta, mire elmosolyodtam.

-          Te is hiányozni fogsz, de csak egy hét. Aztán ígérem, elmegyünk valahová, csak mi ketten. - fordultam felé.

-          Kisujjeskü? – tartotta felém a kisujját.

-          Kisujjeskü. – fogtam át az én kisujjammal az övét, és elmosolyodott.

-          Király vagy! – kiabálta és még átölelt, majd elindult vissza a házba – Szia Lenah!

-          Szia. – integettem neki, majd beültem az autóba, és elindultunk.

Egész úton nem szóltunk apával egymáshoz egyetlen szót sem. A reptérnél elköszöntünk, és ennyi. Kiszálltam, magam után húztam a bőröndömet és megkerestem, hogy hol kell felszállnom a gépemre. Leadtam a csomagomat, majd felsétáltam a fedélzetre és elfoglaltam a helyem. Ezért az útért, most rettenetesen hálás voltam Ronaldnak. Ennél jobb ajándékot ki sem találhatott volna. Jó lesz most innen elszabadulni egy kicsit. Rettenetesen jó!

Ahogy elindultunk végig az ablakon bámultam kifelé és próbáltam nem az álmon agyalni, meg azon, hogy apával jelenleg milyen a viszonyunk. De már kezdem megszokni, hogy apa így reagálja le a dolgaimat. Előbb utóbb vagy megbékél, vagy egész életében nem fog hozzám szólni többet.

Aztán ott van Bailey. Imádom, de van egy olyan érzésem, hogy az ő nyaggatásának köszönhetem főleg a ma éjszakai álmomat. Gyűlölöm, mikor ezzel hozakodik elő és nem is fogom elmesélni neki se ezt az egészet, mert akkor hallgathatom folyamatosan, amíg végül le nem ütöm. Végképp nem állna le a témával, hogy az a… az a… az izé meg én. Már a gondolattól is rosszul vagyok.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy már mindenki feláll és készül leszállni a gépről. Jól elbambultam, ha még azt sem vettem észre, hogy már leszállunk…

Lassan kikászálódtam az ülésemből, kiszedtem az útipoggyászomat a tárolóból és követtem a többi utast. Valahogy nem volt kedvem rohanni lefelé, de nem tudom miért. Már nagyon vártam, hogy találkozhassak Ronalddal, meg azt is, hogy végre itt lehessek, de valamiért nem akartak előre vinni a lábaim. Mintha nem lenne miért sietni, mert úgysem vár rám most itt a reptéren senki. Nem tudom honnan jött az érzés, de úgy jött, mint egy villámcsapás… Azért remélem, hogy rossz a sejtésem, és valaki itt lesz értem. Mondjuk, ha nem, akkor sem esem kétségbe. Fogok egy taxit és kivitetem magam.

Kiértem a váróterembe és nem láttam egyetlen ismerős arcot sem. Lepakoltam a cuccomat az egyik székre, majd odaálltam fölé és a tömeget kezdtem kémlelni, hátha felbukkan mégis valaki.

Rengetegen voltak a reptéren. Sokakra a párjuk várt és néhányan a másik nyakába ugrottak, de volt, aki csak köszönt az őt várónak, átölelte, és megpuszilta, vagy éppen csak egymásra mosolyogtak és elindultak kifelé. Én szerintem sikítva rohantam volna Ronald felé, ha már itt áll, mikor ideérek. Bár mit ne mondjak, rettenetesen örülnék annak is, ha nem a nagybácsim várna rám, hanem egy srác, aki odáig van értem, meg én is érte. Ami egyelőre csak egy nagyon szép álom… De mi van ha Josh bukkan fel itt?

Úristen! Lenah! Hallgass már el és keresd a nagybátyádat! Felkaptam a táskámat és elindultam… Josh? Ez még, csak ha megfordul a fejemben is hatalmas baromság. Tudja, hogy eljöttem, de nem hiszem, hogy azt is kiderítette, hogy pontosan mikor is, meg hogy hová. Bár ha megkérdezné valakitől, hogy hol lakik Ronald, rögtön megtudná hol is keressen. De mik jutnak az eszembe!? Josh nem fog utánam jönni és nem is ajánlom neki, hogy utánam jöjjön! Maradjon csak a hátsófelén Birminghamben. Jó helyen van ő ott. Milánóba meg be ne tegye a lábát. Legalább is addig ne, amíg én is itt vagyok. Ez a hely úgy tökéletes, ha ő nincs itt. Legalább egy időre had szabaduljak már meg tőle. Most valahogy nem hiányzik az, hogy ő is megszívasson valamivel, meg én azt valahogy visszaadjam. Lehet, hogy kicsit belefáradtam volna? Igaz, hogy ideje lenne felnőni végre, de majd meglátjuk, hogy is alakulnak a dolgok. Lehet, hogy ha vége a giminek többet nem is találkozunk, mert a kő gazdag szülei elküldik valami méregdrága egyetemre, én meg örülök, ha valahova felvesznek majd. Bár jobban örülnék neki, ha nem kéne tovább tanulnom, hanem inkább versenyezhetnék, vagy bármi. Nagyon szeretném, ha tényleg idejöhetnék Ronaldhoz a suli után és nem kellene főiskolára mennem. Nem érzem még magam elég érettnek egy felsőbb sulihoz és nem is igazán vonzz egyik általuk kínált tanulmány sem. Végig olvastam minden lehetséges szakról a dolgokat, de egyik sem kötne le. Az meg fölösleges, hogy ott kínlódjak vele, mikor nem is érdekel. De ez még a jövő zenéje. Most azt lenne jó megtudni, hogy Ronald jön-e értem, vagy elfelejtett. Lehet, hogy dolgozik és kimentem a fejéből. Jobb lesz, ha felhívom. Legalább is megpróbálom felhívni, mert ha tényleg dolgozik, akkor nem fogja felvenni a telefonját. Már tapasztaltam párszor. Aztán persze mindig visszahívott, hogy ne haragudjak, csak dolgozott és olyankor nem viszi magával a telefont, vagy bent hagyja az irodájában. Nem akarja, hogy ilyenkor zavarják, mert minden figyelmét a munkára akarja fordítani.

Kicsöng. Várok… várok… semmi. Ezt eljátszottam párszor, de aztán úgy döntöttem fölösleges a váróban állnom és hívogatni, mert úgysem fogja felvenni. Megyek, és kerítek egy taxit.

Megmarkoltam a bőrönd fülét és már indultam is kifelé. Szerencsére nem kellett sokáig várnom, mert azonnal felbukkant egy taxis. Leintettem, majd segített bepakolni a cuccaimat. Beültem hátra, ő pedig elindult amerre kértem.

-          Csak nem Ronald Jensenhez mész? – kérdezte és azonnal letegezett.

Fiatal férfi volt, így nem nagyon zavart a dolog, csak kicsit fura volt, mert nem éppen megszokott. Mondjuk utáltam, ha magáznak, úgyhogy ez így jó volt.

-          De igen. Ismered?

-          Most viccelsz? Itt mindenki ismeri Mr. Jensent. – nevetett.

Elmosolyodtam, ahogy ő is nevetett. Rendes srácnak tűnt. Tényleg nem volt valami idős. Alig néhány évvel lehetett öregebb, mint én. Furcsa, hogy ilyen fiatalon valaki taxizni áll. És meg kell hagyni, hogy még jól is nézett ki.

-          És, hogy sodort ide az élet? Dolgozni jöttél? – nézett hátra a tükörben.

-          Nem. Csak az őszi szünetet töltöm itt. Ronald a nagybátyám és meghívott magához.

-          Az király. Örülnék egy ilyen nagybácsinak, de az enyém csak ide ültet be a volán mögé, mikor ő éppen annyira másnapos, hogy nem tud magához térni. – húzta el a száját.

Szóval ezért van itt. Nem éppen kellemes dolog, ha ilyen rokona van az embernek, de hát nem válogathatunk. Bár néha jól jönne… Mondjuk, nem panaszkodhatok. Apa is csak a versenyzés miatt pikkel rám, amúgy meg jól elvagyunk.

-          Akkor már értem miért vagy itt… kicsit furcsálltam, hogy ilyen fiatalon taxizol… de így már stimmel a dolog. – mosolyodtam el.

-          Igen… mostanság meg elég sűrűn vagyok helyette. Elég kiakasztó. De inkább itt ülök én, minthogy valakinek baja essen, mert az idióta nagybátyám másnaposan, vagy éppen részegen ül az autóba.

-          Rendes tőled, hogy vállalod helyette a melót.

Elmosolyodott.

-          Próbálom menteni, ami menthető. De nagyon kevés időm marad, mert ott a saját munkám is… meg ez is. Na, de meg is érkeztünk. – állította meg az autót, majd kiszállt és én is követtem.

Nagyon gyorsnak tűnt az út. Bár lehet azért, mert kellemes volt az autóban ülni.

Kivette a holmimat a csomagtartóból, majd elindult a bejárat felé és lerakta az ajtó előtt, aztán csak rám mosolygott. Kifizettem a fuvardíjat, ami meglepően alacsony volt és furcsán néztem rá, mire ő elnevette magát, és mondta, hogy csak fizessek és ne foglalkozzak a többivel. Tehát csak én utaztam fele annyi díjért, mint szokás? Vagy itt ilyen alacsony a tarifa? Mondjuk, ezt nem nagyon hiszem.

-          Örülök, hogy találkoztunk… - nyújtotta felém a kezét.

-          Lenah, - fogtam meg a felém nyújtott kezét – Lenah McCarthey.

-          Eric Rayes. – mosolygott – Remélem, még találkozunk. – mondta, majd beszállt az autóba és elment.

Egy ideig még bámultam utána, majd magam után húzva a bőröndömet besétáltam a kapun, ami a tesztpályához engedett bebocsájtást. Már nagyon régen voltam itt, de szinte semmi sem változott. Minden ugyanúgy volt, mint az emlékeimben, csak talán egy két újítás változtatta meg kicsit a dolgokat. Más falszín, modernebb ülések a kis lelátón, de ennyi.

Az egyik nagyobb épület felé indultam, ahol az irodája volt Ronaldnak. Reménykedtem benne, hogy ott találom majd, de nem volt ott senki sem. Lepakoltam a csomagjaimat, és elindultam kifelé.

Lesétáltam a pályáig, ahol az éppen tesztelő autók szoktak lenni, de végül itt sem volt senki. Nem értem. Mindenki eltűnt? Az egyik autót meg itt hagyták a pálya szélén. De jó is lenne beülni és menni vele. Száguldozni. De nem szabad. Nem Lenah! Nem! Nagyon nagy a kísértés…

Ronald lehet, hogy leüvöltené a fejem, ha engedély nélkül ülnék be az autóba. Sosem engedte, hogy vezessem.

Egy ideig csak álltam ott és figyeltem az épületeket, hátha felbukkan valaki, de semmi mozgás. Hol lehetnek ezek, hogy csak így itt hagytak mindent? De nem érdekelt tovább. Határozott léptekkel elindultam az autó felé, fejemre húztam a sisakot és elfoglaltam az ülést. Elképesztő érzés volt már csak az is, hogy a kormányt megfoghattam és beülhettem egy ilyen autóba. Már ez teljesen felturbózott. Először végigmértem a rengeteg gombot és kapcsolót, majd fújtam egy nagyot és elindítottam az autót. Ahogy megremegett alattam a gép, valami eszméletlen érzés járta át az egész testem. Már alig bírtam magammal. Aztán már nem érdekelt semmi. Gáz, és amilyen gyorsan csak lehetett elindultam. Még talán soha életemben nem éreztem ekkora sebességet. Eszméletlen volt és úgy éreztem soha nem akarok megállni. Örökre így akarok maradni. Száguldani! Még az sem érdekel, ha körbe-körbe kell mennem. Csak száguldhassak! Ez az, ami nekem kell! Ezt akarom csinálni! Nem akarok hülye főiskolára járni és a könyveket bújni éjjel nappal. Én a versenypályán akarok élni!!!

Nem tudom mennyi ideje ültem az autóban és mentem, mint az őrült, de mikor hirtelen alakok bukkantak fel a pálya szélén lassítani kezdtem, majd megálltam és kiszálltam, mire mindegyik szaladni kezdett felém.

-          Mit képzel magáról? – nézett rám mérgesen Ronald.

Még nem vettem le a sisakot, így nem láthatta, hogy ki vagyok. Valószínűleg nem egy megszokott dolog, hogy csak beállít egy vadidegen és beül egy otthagyott autóba.

-          Hogy merészel csak úgy besétálni ide, és az autó…- félbehagyta a mondatát, mert közben levettem a bukósisakot és mosolyogva néztem rá – Lenah? – nézett rám elkerekedett szemekkel.

-          Hello Ronald. – intettem felé – Bocsi az előzőekért, de nem bírtam megállni.

-          Ő… semmi gond. – látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva – És én kérek tőled bocsánatot, amiért nem mentem ki eléd a reptérre, csak az egyik pilótám síelni ment és már az első napon eltörte a lábát és az egyik karját.. aztán most hatalmas a felfordulás.

-          Semmi gond. Beültem egy taxiba és idetaláltam. – még mindig a sisakot szorongattam, majd előrenyújtottam Ronald felé – Ezt visszaadom.

Furcsán nézett rám még mindig, és kezdtem félni mi járhat a fejében. Ugye nem küld haza, amiatt, mert beültem az autóba és nem kérdeztem meg senkit arról, hogy vezethetek-e?

-          Menj, - nyújtott oda nekem egy kulcscsomót – pakolj ki a vendégszobába, aztán egyél valamit, vagy amit szeretnél. Nekem még van egy kis megbeszélni valóm itt a többiekkel, de aztán ha végeztünk találkozunk. Rendben?

-          Oké. – bólogattam mosolyogva, majd elvettem a kulcsokat, nyomtam egy puszit Ronald arcára és már szaladtam is a csomagjaimért.

Ronald háza itt volt a közvetlen szomszédságban. Átgurultam a bőröndömmel, majd felvonszoltam a vendégszobába és kipakoltam mindent. Hatalmas volt a szoba, és vendégszoba néven futott, de még az én itt hagyott plüssfiguráim ültek az ablakban és egy pár holmim, amit azért tettem a fiókba, még kislányként, hogy ha eltévedek és véletlenül idekerülök, akkor legyen itt is ruhám. Voltak elképzeléseim és igen élénk fantáziával rendelkeztem már akkoriban is. Ron pedig megtartott mindent. Úgyhogy mondhatjuk úgy, hogy ez az én szobám. És mindig is az volt és remélem az is marad.

Lesétáltam a konyhába, hogy igyak valamit, mert már rettenetesen szomjas voltam. Kinyitottam a hűtőt és egy rakat eperlé fogadott. Azonnal mosolyra húzódott a szám, mert már kicsi korom óta nagy kedvencem volt az eperlé, a narancs mellett. Nálunk nem mindig lehetett kapni, csak néha hoztak a boltokba, de itt mindig volt.

Kivettem egy üveggel és nem vacakoltam a pohárral, hanem az üvegből ittam, majd megfogtam és mivel még Ron nem ért ide, úgy gondoltam elindulok visszafelé. Lóbáltam az üveget a kezemben és úgy haladtam tovább. Hirtelen megcsörrent a telefonom. Fura, mert ismeretlen szám hívott.

-          Igen?

-          Hello Lenah. – hallottam a más jól ismert hangot.

-          Mit akarsz? – húztam el a számat és remélem hallotta a hangomon, hogy nem éppen örülök neki.

Azonnal felrémlettek az álom képei, és hogy… ú… inkább nem is gondolok erre, mert elkap a hányinger.

-          Tudtam én, hogy örülni fogsz nekem. – nevetett.

-          Ó, hogy én hogy utállak. – forgattam meg a szemeimet mialatt előre haladtam, és a mellettem sétálók arcára sikerült ezzel mosolyt csalnom.

-          Milyen Milánó? Hiányzom mi? Tudom, hogy alig várod, hogy újra láthass! Aztán nem bepasizni nekem. –mondta, szinte dorgálóan, de aztán nevetett.

-          Még, ha be is pasiznék, neked ahhoz semmi közöd és most dolgom van. – mondtam és kinyomtam a telefont.

Még, hogy nem bepasizni nekem… mintha bármi köze is lenne a szerelmi életemhez ennek a kreténnek. Idióta! Francokat se hívogasson! Inkább kikapcsolom még a telefonomat is. Nem hiányzik, mint ahogy azt ő hiszi. Örültem, hogy nem kell látnom egy hétig erre képes, és már az első nap felhív. Idióta barom állat. Jobb lenne, ha lekopna rólam végre. Már nagyon elegem van. Minek zaklat még itt is engem? Csak nem hiányzom neki?

Erre a gondolatra hirtelen megálltam és elkerekedtek a szemeim. Mi van, ha tényleg így van? Nem… nem lehet. Ez hülyeség. Na jó. Inkább ezt most felejtsük el! Baromság!

Közben odaértem a bejárathoz és határozott léptekkel haladtam előre, miközben próbáltam kiverni a fejemből Josh előző kis akcióját.

Ronald és a többiek az irodában ültek. Mikor beléptem minden szempár rám szegeződött és fordultam, hogy indulok kifelé, mert biztos megzavartam valamit, de Ron utánam szólt.

-          Csukd be az ajtót, és ülj le.

-          Oké. – mondtam, és úgy tettem, ahogy mondta.

Fogalmam sem volt mit akarnak és úgy éreztem magam, mint valami tárgyaláson ahol én vagyok a vádlott. Lehet, hogy most kapok egy hatalmas fejmosást azért, mert beültem az utóba?

-          Lenah… sokat beszélgettünk a többiekkel, és arra a döntésre jutottunk, hogy…

-          Haza kell mennem? – vágtam rögtön közbe – Sajnálom, hogy engedély nélkül ültem be az autóba, de…

-          Lenah. – mosolygott rám Ron.

-          Kérlek, Ron, ne küldj haza. Nem fogok, többet ilyet csinálni ígérem.

Elnevette magát, mint ahogy még páran a körülöttem ülők közül és nem értettem, hogy most mi van. Ilyen vicces lenne a szituáció, csak épp én nem fogom fel, hogy miért?

-          Bocs, a késésért. – esett be az ajtón egy roppant ismerős alak – Szia Lenah!