4. Fejezet - A tréfa

Sziasztok! :D

  Hoztam az újabb részt! ;) Nagyon köszönöm a véleményeket^^ :D Remélem továbbra is kapok tőletek pipa, vagy kommentár formájában :D

      Másnap nem győztük takarítani a házat. Mindenki elengedte magát az éjjel, és még Josh ellenére is szuper buli alakult ki. Jó nem? Meglepetés buli, aztán takaríthatod te a házat. Nagyon jó ajándék. Erről jut eszembe, hogy még egyetlen ajándékomat sem néztem meg. Majd, ha lesz energiám kibontogatom őket, majd elpakolom valahova. Már csak az hajtott igazán, hogy ma éjjel újra kimegyünk és Baileyvel, és meg sem állunk. Alig vártam, hogy újra ott legyek a város szélén, és átélhessem, amit szinte majdnem minden éjjel. Ennél jobb nincs is! Komolyan mondom! Bár az is biztos, hogy megölnének páran, ha tudnák, mit csinálok titokban. Főleg a család…

Valamikor délután végre végeztem mindennel. Felvánszorogtam a szobámba, és bevágtam magam az ágyba, hogy egy kicsit aludjak is, mert akkor holnap nem fogom bírni a sulit. Most legalább nem fogják számon kérni rajtam, hogy miért is alszok délután. Valami furcsa szag csapta meg az orromat, de nem foglalkoztam vele. Már nem volt erőm kimászni az ágyból.

Mikor magamhoz tértem már sötét volt odakint. Körbejártam a házat, hogy biztos legyek benne, már alszanak a többiek, de azért egy pohár tejet öntöttem magamnak, csak hogy a látszat meglegyen.

Felhajtottam gyorsan a tejet, mikor pár perc után sem találkoztam senkivel, majd kiosontam újra a hátsó ajtón, hogy belevessem magam a veszélyekkel teli éjszakába.  Majd valamikor hajnalban visszamásztam a szobámba, megfürödtem, és már aludtam is, csak hogy pár órával később kelhessek.

Elkészültem és visszamentem a szobámba, az ablakban ültem és figyeltem az ébredező tájat, amikor újra megcsapott az a szag, ami az éjszaka folyamán is. Nem tudtam elképzelni mi lehet ennyire büdös, ráadásul az én szobámban. Remélem nem Tom egyik kedvence szökött ki és döntött úgy, hogy az én szobámban döglik meg. Már volt rá precedens és nem szeretném, ha megint ez lenne. Körbenéztem mindenhol, de nem találtam semmit. Aztán megakadt a szemem az ajándékkupacon, és beugrott Josh. Előkotortam a dobozt, amit az éjjel a kezembe nyomott, és már biztos voltam benne, hogy ebből árad a bűz. Leszedtem a tetejét, majd azonnal vissza is raktam. Tudjátok mi volt benne? Egy patkány, mely már lassan a rohadás határán állt. A masnit a farkán nem tudom minek szánta, de az érdekel most a legkevésbé. Hogy volt egyáltalán gusztusa ezt a dögöt megfogni és belerakni a dobozba. Már élve is undorítónak találtam ezeket az állatokat, nem még ilyen állapotban. Felkaptam a táskámat, és a dobozzal a kezemben leszaladtam a lépcsőn. Apa már a konyhában ült, és a kávéját iszogatta a szokásos újság társaságában, én pedig lehajítottam elé a dobozt.

-          Mi ez? – nézett rám kérdőn, és láttam rajta, hogy már érzi a szagát.

-          Josh ajándéka. – húztam el a számat.

Apa furcsán nézett rám, majd letette az újságot, és megnézte a doboz tartalmát. Ő is hasonlóan reagált, mint én, majd visszatette a tetejét, és jó messzire tolta magától. Nem bírta az ilyen dolgokat.

-          Ugye most csak viccelsz? – nézett rám meglepetten.

Ha most elkezdi nekem Josht védeni, komolyan kitépem a hajam.

-          Nem apa! Nem viccelek! Mit gondolsz miért nem akartam még csak beengedni sem? –emeltem meg a hangom, hátra végre észhez tér és felfogja, hogy én nem fogok kibékülni azzal az idiótával.

-          Nem hiszem el, hogy valaki képes ilyen ajándékot adni a másiknak, csak úgy heccből.

Ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha én találtam volna ki az egészet, csak, hogy végre elhiggye, hogy Josh nem egy ártatlan kis bárány, mint ahogy azt ő gondolja. Nagyon mesterkedik abban, hogy kibéküljünk, de jobb, ha ráébred, hogy ez lehetetlen.

-          Itt van a bizonyíték előtted! – mutattam rá a dobozra, majd felkaptam és szem forgatva elindultam – Megyek, mert elkések. Tom! Gyere! – kiabáltam fel neki, miközben felhúztam a cipőmet.

Apa most nagyon Josh pártját fogja, és ez rohadtul idegesít. Mi az, amiért sikerült ennyire megszerettetnie magát? Hogyan érte ezt el nála? Biztos azzal az elbűvölő mosolyával, amivel szinte mindenkivel elhiteti, hogy ő ártatlan, de én olyankor legszívesebben beverném az orrát.

-          Itt vagyok! – szaladt le Tom a lépcsőn, felkapta a cipőjét és már indultunk is.

Odakint ki akartam dobni az ajándékot, de támadt egy ötletem, így fogtam a kezemben, és reméltem, hogy nem fog mindenki megbámulni a bűz miatt. Még jó, hogy nem kell buszon utaznunk. Bailey menetközben csatlakozott hozzánk, majd Tom félúton levált az általános suli előtt. Már alig vártam, hogy ne legyen ott, mert előtte nem beszélhettünk akármiről. Félre ne értse senki. Imádom az öcsémet, de még kicsi bizonyos témák titokban tartásához, vagy éppen ahhoz, hogy fültanúja legyen bizonyos beszélgetéseknek.

-          Akkor ma véghezvisszük a tervedet? – mosolygott cinkosan Bailey.

-          Mindenféleképpen. – vigyorodtam el, s már magam előtt láttam, ahogy Josh ki fog akadni.

-          Király! – mondta vidáman – És mit kaptál attól a bájvigyortól?

Bájvigyortól. Látszik, hogy egy véleményen vagyunk róla. Elkezdtem nevetni és alig bírtam abbahagyni, majd végül erőt vettem magamon, mikor Bailey már furcsán nézett, és kinyögtem.

-          Patkányt.

-          Most csak szívatsz? – nézett rám csúnyán.

-          Nem. Ráadásul döglötten.

-          Ba..bocsi, nem káromkodok. – emelte fel védekezőleg a kezeit – Ezt most komolyan mondod? Úristen! Ennél még a varangy is jobb volt.

-          Nekem mondod? – forgattam a szemeimet – Tudod, hogy gyűlölöm a patkányokat. És, még piros masnit is kötött a farkára, hát nem cuki? – húztam el a számat, mire Bailey tört ki hangos nevetésben.

-          Nagyon. – fogta már a hasát, és úgy sétáltunk be az iskola épületébe.

Nem győztem viszonozni a köszönéseket. Rengeteg balhét csináltunk már Joshal, így mindenki ismert minket. Ha valami galiba volt, akkor rögtön tudták, hogy valamelyikünk volt a tettes. Csak ebből az lett a gáz, hogy mindig minket vettek elő először. Mikor beértünk a terembe, lepakoltam a padomra, és előkotortam egy cetlit, amire ráírtam, hogy vissza a feladónak, majd rátettem a doboz tetejére, és odatettem Josh asztalára.

-          Ugye ez nem az, amire gondolok? – kérdezte vigyorogva Bailey, de láttam megjelenni egy kis undort is az arcán.

-          Ha az ajándékra gondolsz, akkor nem tévedtél. – mosolyodtam el, és éreztem, hogy elérkezett a bosszú ideje.

Ilyenkor bújt elő belőlem a kisördög. Már minden vágyam az volt, hogy hozzáfoghassunk ahhoz, amit elterveztünk. Közben Josh is megérkezett, és mikor meglátta a dobozt rám nézett, én pedig elmosolyodtam. Ő is ejtett egy gúnyos vigyort felém, majd leült az asztalához, és bevágta a padba a dobozt, amivel elérte, hogy lecsússzon a teteje. Gratulálok! Most még hamarabb ellepi a bűz a termet. Főleg ha még a tanárnő…és már be is csukta az ajtót. Mihelyst kigondoltam véghez is vitte a dolgot.

A tanárnő leült az asztalához, névsort olvasott, és elkezdte monotonan nyomatni az anyagot. Nagyon élveztük mondhatom. Történelem óra volt. Ilyenkor mindig visszasírtuk az általános iskolás tanárnőnket. Mindenki csak könyökölt a padon és próbált úgy csinálni, mintha érdekelné a dolog. Az egyik srácnak. Konkrétan folyt a nyála, ahogy két oldalt támasztotta a fejét és sikeresen bealudt. Josh szúrós pillantásokat vetett rám, mire én mindig csak elégedetten elvigyorodtam, majd elhúzta a száját és visszafordult. Már biztos csavarta az orrát a padjában lévő állat szaga. Gondolom azt hitte, hogy majd azonnal kivágom a kukába. Az tuti, hogy nem fordult meg a fejében, hogy visszakapja.

A tanárnő hirtelen elhallgatott, és furcsa arckifejezését nem tudtam mire vélni.

      -  Gyerekek, - gyerekek… gimnázium utolsó évében… - nem érzitek ezt a bűzt? – kérdezte, de mindenki megrázta a fejét.

Ezek szerint már mindenki sejti, hogy megint valamelyikünk a hunyó, és ilyenkor általában mindig mellénk álltak.

-          Kinyitom az ablakot. – állt fel a tanár, és már sétált volna az ablakhoz.

-          Tanárnő, kérem, ne nyissa ki, mert fázom. – szólalt meg Jeff aki az ablak mellett ült.

Majdnem elnevettem magam, ahogy láttam arckifejezését. Jeff, meg a fázósság? Két külön fogalom.

A tanárnő visszaült a helyére és próbálta volna tartani az órát, de el-el akadt a szava. Láttam, hogy már fojtogatja a szag, és egyre kevésbé bírja elviselni. Ezzel nem csak ő volt így, mert sokan a pulcsijuk ujjába temették orrukat, hogy védekezzenek bűz ellen, és hogy valamilyen szinten leplezzék a nevetést. Már nem nagyon bírta senki se, hogy ne röhögjön.

      -    Én ezt már nem bírom! – pattant fel a tanárnő, majd felkapta a cuccait és szaladt is kifelé – Vége az órának!

Amint kiszaladt mindannyian nevetésben törtünk ki. Josh visszatette a doboz tetejét, majd az ajtóhoz sétált és kinézett. Valószínűleg nem volt kint senki, mert kiment, és pár pillanat múlva üres kézzel jött vissza.

-          Látom tetszett az ajándékom. – vigyorgott rám, és egyáltalán nem látszott már rajta, hogy idegesítené az a tény, hogy kissé visszájára sült el a dolog.

-          Fantasztikus! Mindig eltalálod az ízlésemet! – mosolyogtam rá gúnyosan.

Ha tudná, hogy mára még nincs vége. Szélesebben mosolyogtam, és láttam, hogy már annyira nem tetszik neki a dolog. Ez már csak ilyen Joshi. Ne kezdj ki olyannal, aki visszaharap. S bár már évek teltek el, de még mindig nem tanult a hibáiból. Én meg nem hagyom magam! Nehogy már büszkén kihúzhassa magát, hogy férfiként mire képes. Tényleg. Erre még nem is gondoltam. Vajon hogy érezné magát, miután elkezdett dicsekedni azzal, hogy ő nyert, és mindenki kiröhögné miután elmondta, hogy ellenem. Mennyire gáz! De ma még pár embernek mosolyt fog csalni az arcára, az már biztos. És ő még nem is tud róla! Már csak ki kell várni, hogy megkezdődjön a kosármeccs. Most ez éppen kapóra jött.

Szerencsére a harmadik óra után mindannyian levonultunk a tornaterembe. Én annyira nem rajongtam a kosárért, de mivel ők voltak a suli büszkeségei, meg a focisták, így minden alkalommal ott kellett lennünk. Ez most egy ritka alkalom volt, hogy ilyen korán játszanak. De nem baj, mert így tuti mindenki itt lesz.

Baileyvel végigszenvedtük a meccset, majd megvártuk, míg a fiúk kivonulnak az öltözőbe. A tömeggel elindultunk mi is a termek felé vissza, de leszakadtunk tőlük és az öltözőkhöz szaladtunk. Megálltunk az ajtóban és hallgatóztunk egy ideig, majd mikor csend lett, akkor benyitottam. Senki sem volt már a szekrényeknél, mert mindenki a zuhany alatt állt.

-          Bemegyek. – mondtam Baileynek, mire ő csak bólintott egyet.

Az öltözőről lerítt, hogy fiúk lakják. Már csak a szagokból bárki rájött volna erre a tényre. Elég borzalmas volt. A zuhanyzók felől pedig nevetést, és érdekes hangokat hallottam. Mit csinálhatnak ezek? Erre a gondolatra megálltam egy pillanatra, majd indultam volna tovább, mikor valaki megállt előttem.

-          Szia. – intettem felé zavartan, s már láttam, hogy Jeff az. 

Basszus! Most tuti be fog köpni, és akkor lőttek az egésznek. S bár hiába féltem egy kicsit a lebukástól, azért a szemem elkalandozott csupasz felsőtestén. Meg kell hagyni, hogy Jeff igencsak jó pasi volt. És még helyes is. Most meg csak egy törülköző van a derekára tekerve és semmi más. Izzasztó egy helyzet.

-          Szia. – nézett rám furcsán, majd elmosolyodott – Josh szekrényét keresed?

-          Igen. – bólogattam, és örültem, hogy rögtön vette a lapot.

-          Ott van. – mutatott a háta mögé.

-          Köszi, és légyszi, ne szólj senkinek. – kérleltem mialatt elhaladt mellettem.

-          Nem fogok. – vigyorgott vissza, majd eltűnt az ajtó mögött.

Még vártam egy kicsit, hogy tuti nem jön-e ki senki, majd gyorsan a szekrényhez léptem és minden egyes ruhadarabját összeszedtem. Azt, amiben suliba jött, és még a mezét is, nehogy véletlen valami is itt maradjon, amit fel tud venni. Mikor minden meg volt, futásnak eredtem és már csak odakint álltam meg Bailey mellett.

-          Sikerült? – vigyorgott rám.

-          Minden megvan. – húzódott elégedett mosolyra a szám – Menjünk!

Elindultunk, és sebes léptekkel jártuk körbe az iskolát. Szerencsére nagyon sok faliújság volt, ahová ki lehetett tűzni egy-egy ruhadarabot. Igyekeztünk egymástól minél távolabbiakra tenni a cuccait, hogy még nehezebben tudja összeszedni azokat. Gondosan raktunk fel mindent, a lehető legtöbb gombostűvel, ami csak akadt. Az lesz a gáz, ha marad a ruháiban, és majd szurkálja egész nap. Az alsógatyája maradt utoljára. Ennek meg volt a külön helye, mégpedig nem is akárhol. A tanári irodában.

Mikor odaértünk szerencsére nem találtunk bent senkit, mert még mindenki lent volt, hogy rendben visszavonuljanak a diákok a termekbe. Beszaladtam, és feltűztem a helyére a boxert, majd szaladtam is kifelé, az ajtó előtt megragadtam barátnőm karját, és nevetve siettünk tovább, hogy még véletlenül se bukjunk le. Lerohantunk a folyosóra, ahol azonnal szembe kell találkoznunk Joshal, ha ki jön.

Nekitámaszkodtam a falnak, Bailey pedig leült a földre, és vártunk arra, hogy mikor bukkan fel. Nem kellett sokat, mert pár perc múlva kivágódott az ajtó, és Josh csörtetett felénk, miközben igyekezett összefogni a törülközőt a derekán, hogy le ne essen róla. Szép kis látvány volt így is, nem akartam teljes valójában megszemlélni. Akkor magam szedtem volna inkább össze a ruháit, csak hogy öltözzön fel, de nagyon gyorsan.

Láttam rajta, hogy ideges, én pedig csak még jobban vigyorogtam rá, ami persze jobban felidegesítette.

-          Lenah. – állt meg előttem, és közben kuncogó lányok hada sétált el mellettünk – Sziasztok lányok. – vigyorgott rájuk gúnyosan – Lenah! – fordult megint felém.

-          Tessék Josh. Miért járkálsz így a suliban? Nem tudtad, hogy ez nem illik? – próbáltam tudatlan arcot vágni, amivel még jobban feldühítettem.

-          Ne szórakozz velem. Hol vannak a ruháim?

-          Csak nézz szét. – nyújtottam ki a folyosó irányába a karom – Figyeld a falakat.

Josh dühösen fújt egyet és elindult összeszedni a ruháit. El fog tartani egy ideig. Népszerű lesz a lányok körében az biztos. Mondjuk már így is az.

-          Segítsek? – kiabáltam utána, mikor már az első zokniját kezdte leszedni.

-          Remélem találkozunk következő éjjel, mert ez még megtorlásra szorul! – mutatott rám dühösen.

-          Hidd el, hogy ott leszek cicám. – mondtam gúnyosan, de a lehető legmagabiztosabban.

-          Nagyon helyes. – kiabálta vissza, és már szaladt is tovább.

Abban biztos lehetsz Josh, hogy találkozunk a város szélén holnap éjjel. Ki nem hagynám semmi pénzért. Ezek után meg főleg. 

3. Fejezet - Születésnap

Sziasztok! :))

Hoztam a folytatást! :)) 

Remélem tetszeni fog nektek! Az eddigi pipákat pedig nagyon köszönöm^^

         Éjjel megvártam, míg mindenki elaludt. Belebújtam a farmeromba, és felvettem egy laza pólót. Fejemre nyomtam a baseball sapkámat, és betűrtem alá a hajam. Nem akartam, hogy a környéken bárki is megismerjen véletlenül is, mert akkor rögtön apa fülébe jut, hogy megint kiszöktem éjszaka. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, hogy annak ellenére is ezt csinálom, hogy megígértem nem teszem többet. Csendben leosontam a lépcsőn, majd a lehető leghalkabban kisétáltam a hátsó ajtón. Az volt a legmesszebb a szobáktól, így kevesebb volt rá az esély, hogy lebukok.

Elindultam az éjszakába. Az arcom ilyenkor mosolyra húzódott, és szinte már szaladtam a célom felé. Minden egyes alkalommal alig vártam, hogy elkezdődjenek ezek az éjszakák. Az egyik sarkon várt Bailey az autójával. Bepattantam mellé, és már indultunk is. Olyan izgatottsággal töltött el minden este, mint amikor a kisgyerek a karácsonyfa alatt ülve bontogatja a csomagjait, és alig várja, hogy meglássa, mi van a dobozban.

-          Na? Felkészültél? – kérdezte cinkos vigyorral az arcán Bailey.

-          Tudod, hogy erre mindig késze állok! – mosolyogtam rá én is – Taposs bele! – utasítottam vidáman.

-          Igenis! – felelte, majd beletaposott a gázba.

Már száguldottunk is végig az utcán, és vidáman sikítottunk, ahogy gyorsult az autó. Ez az! Ez kell nekem! Csak már érjünk ki a városból! Már alig várom, hogy odaérjünk, és megkezdődjön az éjszaka. Semmi másra nincs már szükségem, csak erre. Csak és kizárólag erre. Már csak abban reménykedtem, hogy Josh ma éjszaka nem bukkan fel. Bár ha ott is lesz, maximum jól megszívatom. Megint. Ő jár pórul, ha megint odadugja a képét. Aztán nem sokkal később, már le is parkoltunk szokásos helyünkön és belevágtunk az éjszakába…

Órákkal később, valamikor hajnalban osontam vissza a szobámba. A pólóm piszkos volt, és sikeresen el is szakítottam, mikor kisebb csetepatéba kerültünk… de ez most nem is lényeg. Azon imádkoztam, hogy ne keljen fel se Tom, se apa… Végül sikerült elérnem a szobámat, és egy nagy sóhaj kíséretében dőltem neki az ajtómnak. Elhajítottam a baseball sapkámat, majd még vettem egy gyors fürdőt, aztán bebújtam az ágyamba. Már nagyon fáradt voltam és rám fért az alvás, de megérte. Eszméletlen éjszaka volt! Egy kis elő születésnapi ajándék. Nem kellett sokáig feküdnöm a sötétben, mert hamar elnyomott az álom.

Reggel a lehető legidegesítőbb dologra ébredtem a világon. Valaki rátapadt a csengőre, és úgy vettem észre esze ágában sincs leszakadni róla. Fejemre húztam a párnámat, majd visszafeküdtem, de még percekkel később sem maradt abba a csengő által okozott hangzavar. Senki sincs itthon, hogy kinyissa azt a rohadt ajtót, csak én? Nyöszörögve kimásztam az ágyból, majd nagyokat ásítva lesétáltam a lépcsőn.

-          Jövök már. – dörgöltem a szemem

Mikor leértem felkaptam a kulcsot a kisszekrényről, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Nem igazán lepődtem már meg azon, hogy ennyire kitartóan szólt a csengő, mikor megláttam, hogy imádott barátnőm áll az ajtóban.

-          Azt hittem már ki sem nyitod. – viharzott be mellettem

-          Szia Bailey. – köszöntem neki jelezve, hogy én is örülök, hogy látom, de ő csak besétált a nappaliba és leült – Te nem tudsz aludni? – mentem utána.

Csodáltam ilyenkor, hogy mennyi energiája van, mert én perpillanat úgy éreztem magam, mint akit minimum háromszor kimostak a mosógépben. Lehet, hogy nem kellett volna olyan sokáig kimaradni az éjjel.

-          Nem tudok aludni? Drágaság, már dél elmúlt.

Nem akartam elhinni, amit mondd, de nem volt energiám ellenkezni sem, csak ránéztem az órára és elfogadtam a tényeket, hogy már negyed egy van. Jól elaludtam. Akkor még nem is mondhatom azt, hogy alig voltam az ágyban, mert öt órakor már húztam a lóbőrt. Azért az annyira nem gáz. Szóval egy szavam sem lehet.

Végül beletörődve a tényekbe leültem vele szemben a fotelbe és hátradőltem. Egyelőre nem akartam még arra gondolni, hogy ma lettem tizennyolc éves. Még nem fogadta be a gyomrom. Mint ahogy azt sem, hogy már egy hete megkezdődött az utolsó évünk a gimiben. Az első hétvége. Szombat… Én ezt nem akarom! Gyűlölöm, hogy ennyire gyorsan telik az idő, és hamar fel kell nőnünk. Gyűlölöm. De vajon miért van most itt Bailey?

-     Na és? – néztem rá kérdőn.

Tudom, hogy nem volt egy értelmes kérdés, de reméltem, hogy megérti a célzásomat.

-     Mit, na és? – tehát nem voltam elég egyértelmű.

-     Mért jöttél? – néztem rá kérdőn.

-     Arra várok, hogy átöltözz végre és mehessünk a városba. – mondta úgy, mintha már nekem is tudnom kellett volna róla, és már régen öltöznöm kellene.

-     Ne már!- nyavalyogtam, mert rohadtul nem volt kedvem most a városban csatangolni, vásárolni meg főleg nem – Most? – húztam el a számat.

Pechemre hiába van szombat, a butikok ilyenkor is nyitva vannak.

-     Igen. – mondta határozottan, majd odalépett elém és felhúzott, aztán elkezdett felfelé tolni a lépcsőn – És azt a fölsődet vedd fel, amit tőlem kaptál.

-     Jó, megyek már, csak ne lökdöss. – húztam el a számat, és felbaktattam a lépcsőn.

Annyira nincs kedvem most semmihez. Legszívesebben csak leülnék egy, vagy két doboz jégkrémmel a tévé elé, és egész nap filmeznék, csak hogy legyen végre vége ennek a napnak. Egyáltalán nem vártam ezt a pillanatot, és nem is örülök neki, hogy eljött. Van, aki hatalmas bulikat szervez, meg égrengetően cifra ajándékokat kap, de engem az sem érdekel, ha esetleg semmit sem kapok. Sőt! Annak örülnék a legjobban talán. Előkotortam a Baileytől kapott fölsőt, felkaptam egy farmert, és már szaladtam is le a lépcsőn, s közben megfésültem a hajam. Bailey a sminkjét igazgatta egy kis tükör segítségével. Nem vette észre, hogy visszaértem, így csak megálltam és figyeltem mit csinál. Valamit magyarázott a tükörbe, de csak néhány szót és egy nevet értettem meg az egészből. Miben mesterkedhet? Valami van a háttérben, amit nem mondott el. Hirtelen felnézett, és mikor meglátta, hogy ott állok zavartan elmosolyodott.

-     Már kész is vagy? – állt föl hirtelen – Mióta állsz itt?

-     Elég rég óta. – mosolyogtam rá.

-     Mindent hallottál? – kérdezte Bailey és egyre jobban elpirult.

-     Ki az a Chad? –mosolyogtam rá, közben felvettem a kulcsomat, belebújtam a cipőmbe, és már sétáltunk is kifelé.

Bailey határozott léptekkel haladt előre, és én csak követtem őt, mert nem tudtam, hogy hova akar menni pontosan. De a kérdésemre még mindig nem kaptam választ és nagyon érdekelt, hogy milyen pasi csábította el.

      -     Nos? – néztem rá kérdőn, mikor végre teljesen beértem, és láttam az arcán, hogy rögtön tudta miről van szó.

Még sose láttam ilyennek, úgyhogy elég komoly lehet a dolog.

      -     Tudod, meséltem, hogy új szomszédaim lesznek… és…hááát…..Chad az egyikük. – mosolyodott el és beleharapott az alsó ajkába.

      -     Értem. És? – nem igaz, hogy máskor mindent elmond, és most meg harapófogóval kell kihúzni belőle mindent.

      -     Hát, röviden szólva baromi jó pasi, tizennyolc éves és mi sulinkba fog járni mostantól. – hallottam a hangján, hogy oda- meg vissza van ettől a Chadtől, és eléggé belelkesült, hogy róla kell beszélnie.

      -     És te szeretnéd meghódítani….- mosolyogtam rá.

      -     Igen. – pirult el ismét Bailey.

      -     Ő érdeklődik felőled? – kíváncsiskodtam tovább.

      -     Hát, ha a kukkolást lehet annak nevezni, akkor igen. – kuncogott.

      -     Mesélj csak. – néztem rá tátott szájjal.

Közben odaértünk a közeli parkhoz, és besétáltunk. Éppen alkalmas hely egy jó kis beszélgetésre, főleg, ha pasikról van szó.

-     Üljünk le és elmondom. – mutatott Bailey egy üres padra.

Odasétáltunk, majd miután leültünk, ő már hozzá is fogott a mondókájába. Én pedig szíves örömest hallgattam végig minden egyes szavát.

-     Tegnap este épp zuhanyzáshoz készülődtem és ugye levettem, vagyis elkezdtem levenni a ruháimat, mikor megfordultam és a szemközti ablakban ott állt Chad és engem figyelt.

-     És mit csináltál? – teljesen elképedtem, mert ilyet még csak filmekben láttam.

Nem is gondoltam, hogy ilyet még a valóságban is megtapasztalok majd. Vagyis akár csak így is, hogy Bailey meséli el.

-     Hirtelen ijedtségemben, gyorsan leengedtem a redőnyt. – húzta el a száját, mint aki nem tudja, hogy jól cselekedett-e.

-     Nem semmi. –nevettem el magam – Szerintem bátran próbálkozhatsz nála. – bíztattam, mert tényleg így gondoltam a dolgot.

Már az is nagyon király, ha leáll vele beszélgetni, és megismerik egymást, aztán majd kialakul valami. Örültem neki, hogy végre elnyerte a tetszését egy pasi, mert nagyon válogatós volt. Néha mondta, hogy nem rossz, egy két fazonra, de amúgy semmit nem akart egyiktől sem. Nem adta könnyen magát, de mondjuk én sem. Furcsa, hogy elég népszerűek vagyunk, meg minden, és azt gondolná az ember, aki meglát minket, hogy már biztos egy rakat pasink volt, pedig nem. Igazából még egyikünknek sem volt pasija. Sokáig udvarolt nekem egy srác, mikor tizenkét évesek voltunk, és egy kiránduláson megpróbált megcsókolni, de behúztam neki egyet és utána leszállt rólam. Vicces volt, ahogy elkezdett sírni és elszaladt. De utána már nem próbálkozott tovább.

-     Gondolod? – kérdezte végül, és láttam, hogy felderül az arca - Ja és mikor észrevett, hogy ránéztem akkor fogta és hasra vetette magát. – mosolygott.

Elképzeltem a szituációt, és elnevettem magam. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ablakban álló Bailey rápillant a srácra, az meg ijedten körbe néz, és mintha egy repülő közeledne, elvágódik a padlón.

-     Most mi van? – bökött oldalba barátnőm.

-     Semmi. –feleltem, de még mindig nem bírtam abbahagyni a nevetést.

Még sokáig próbálkoztam lenyugodni, de újra és újra visszakúszott elém a kép, és nem nagyon sikerült abbahagynom. Bailey már nem nagyon foglalkozott velem, hanem inkább a parkban járó embereket vizslatta.

-     Ilyen nincs. - mondta hirtelen, mire elhallgattam.

-     Mi az? – néztem rá kérdőn, és úgy próbált felém fordulni, mint aki bujkál valaki elől, és ez a sejtésem be is igazolódott.

-     Chad. – mondta halkan.

-     Mi van vele?

-     Ott jön. – bólintott a srác felé a fejével.

Ebben a pillanatban már ott is állt a magas srác a pad mellett. Világosbarna haja kócosan állt minden irányban a fején, szemei zöldje szinte világított, és mintha kissé zavarban lenne. Tényleg nagyon jó pasi volt, ezt el kell ismernem. Bailey jól beleválasztott.

-     Sziasztok. – intett felénk- Bocs, hogy zavarok. –mondta zavartan, majd Bailey felé fordult - Beszélhetnék veled? – nézett rá kissé bizonytalanul.

Bailey viszont nagy meglepetésemre megnémult. Mi van ezzel a lánnyal? Itt valami nagyon nem stimmel. Mosolyodtam el. Ilyennek még sosem láttam őt. De ha nem szólal meg.. meg én se akkor lehet, hogy Chad inkább elmegy és hagyja a dolgot.

-          Persze, hogy beszélhettek. – feleltem én az éppen megkukult barátnőm helyett.

Erre a srác elmosolyodott, és még mindig várta, hogy Bailey végre megmozduljon. Löktem rajta egyet, mire zavartan rám nézett, és végül elsétáltak biztos távolba, hogy más ne hallja miről beszélnek.

Mivel egyedül maradtam nem volt jobb szórakozásom, mint a járókelőket figyelni. Nem nagyon láttam ismerős arcokat, de végül egyen megakadt a szemem. Bár ennek éppen nem nagyon örültem.

      -    Ez nem igaz. – fogtam a fejem, mikor megláttam, hogy ő is kiszúrt magának és elindult felém.

      -     Szia Lenah! - lépett oda hozzám hatalmas mosollyal, a drága Josh, mire elhúztam a számat.

      -      Nem tudtál volna, csak a születésnapomon eltűnni az életemből?

      -      Én is örülök neked. - mondta még mindig vigyorogva- És nem.

      -      Gondoltam. – forgattam a szemeimet - Mit akarsz?

      -      Csak arra lennék, kíváncsi, hogy lesz-e ma bulid?

      -    Ezt minden évben megkérdezed, és minden évben elmondom, hogy amióta tönkre tetted az első bulimat, azóta egyet sem rendeztem. Meg amúgy is, ha lenne, se hívnálak meg. – vigyorogtam rá gúnyosan – Remélem felfogtad.

      -       Pedig én nem csináltam semmit. - mondta ártatlanul.

      -       Semmit??!! – húztam el a számat - Te a csótányt a kajában azt semminek tartod?

      -    Te se vagy jobb, mint én! – mutatott rám, majd magára, és már az ő hangja is gúnyosan csengett.

      -      Nem tagadom. – ráztam meg a fejem, mert tudtam, hogy ez igaz – De jobb lesz, ha most mész, szia. – mondtam neki, majd elfordítottam a fejem.

      -      Szia, majd találkozunk a suliban. – hallottam azt a diadalittas csengést a hangjában, amit akkor használt, mikor kitervelt valamit.

      -        Alig várom. – morogtam az orrom alatt, és örültem, hogy végre lelép.

Óh, de utálom! Legszívesebben addig pofoznám, amíg magához nem tér, és rá nem ébred, hogy mekkora egy tahó. Egy…egy…szorult ökölbe a kezem, és csak akkor kavarodtam vissza a valóságba, amikor Bailey huppant le mellém a padra, szélesen vigyorogva. Ettől a látványtól minden dühöm elszállt, és végül én is elmosolyodtam.

      -      Képzeld! Bocsánatot kért! Holnap este pedig elvisz vacsorázni. – mondta és majd kiugrott a bőréből örömében.

      -         Ez szuper! – öleltem át vidáman.

Remélem ez a Chad tényleg jó fej, és boldoggá teszi majd. Igazán megérdemelné már. Bailey ránézett az órájára, majd felállt a padról. Nem értettem miért cselekedett így, de utána megszólalt.

      -       Ideje mennünk. – mondta határozottan.

      -      Jó ötlet. – helyeseltem, és örültem, hogy végre lelépünk, mert nem akartam véletlenül sem Joshal újra összefutni.

Elindultunk kifelé. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett, mikor hirtelen Bailey megszólalt, és a kérdésre azonnal ökölbe szorult a kezem.

      -      Mit akart Josh?

      -    Csak a szokásos, - húztam el a számat - de van egy ötletem, hogy holnap hogyan tréfálhatnánk meg.

      -      Hallgatom.  – nézett rám komolyan.

Hazafelé menet részletesen elmeséltem neki a tervemet, mire ő jókat derült. Néha azért körbenéztem, hogy nem-e van valaki a közelben, aki elmondhatja annak a mocsoknak, hogy miről beszéltünk, de szerencsére senkivel sem találkoztunk útközben.

      -      Kíváncsi leszek az arcára. – nevetett Bailey.

      -      Én is. – mosolyodtam el.

Közben hazaértünk. Igazából most jöttem rá, hogy annyira nincs kedvem otthon ülni se. Lehet, jobb lenne, ha visszamennénk a parkba. De miért vannak behúzva a függönyök? Hisz még nincs annyira sötét odakint. Ősz van, de még nem sötétedik olyan hamar, így nem nagyon értettem, hogy ez mire volt jó, de legalább tudtam, hogy már voltak itthon a többiek. Egész nap nem kaptam még csak egy sms-st se. Legalább azt írták volna ki, hogy hová mennek, ha már itthon hagytak.

-          Hahó. – kiabáltam fel, de semmi választ nem kaptam – Hm, ez fura. Senki sincs itthon.

-          Gyere, üljünk be a nappaliba.

Bailey egy szó nélkül követett, majd besétáltam a nappaliba, hogy elhúzzam a függönyt. Idegesített, hogy ennyire sötét van. Mikor kirántottam a függönyt, ijedtem majdnem elsikítottam magam, mikor a hátam mögül kiabálást hallottam. Méghozzá nem is akármit.

-          MEGLEPETÉS!!!!!!-  megfordultam, és minden batárom ott állt a nappali közepén.

Nem csak a barátaim, de a rokonaim is és mindenkinek a fején egy bugyuta színes csákó díszelgett, de nagyon tetszett a látvány.

      -     Boldog szülinapot Lenah! – kiabálta Tom, és már szaladt is, hogy megöleljen, majd a kezembe nyomott egy aprócska csomagot, amin látszott, hogy ő csomagolta.

      -    Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd leguggoltam hozzá és nyomtam az arcára egy puszit.

      -     Fújj. – húzta el a száját, majd letörölte az arcát, végül elmosolyodott, és kaptam tőle én is egy puszit, majd szaladt tovább.

Aztán apa jött oda hozzám, és ő is átölelt.

      -     Boldog születésnapot kicsim. – nyomott egy puszit a homlokomra – Mit szólsz?

      -   Szóhoz sem jutok. Ez igazi meglepetés volt. – mosolyogtam rá – Egyáltalán nem számítottam ilyesmi.

      -     Ha számítottál volna rá, akkor már nem lett volna meglepi. – vigyorgott rám Bailey.

Nem szerettem az ilyen bulikat azóta az ominózus eset óta, de azért meg kell, mondjam, hogy most nagyon örültem, mert mindenki itt volt, akit szeretek. Mindenki, aki fontos számomra. Ez a legjobb az egészben.

Sorban mindenki odajött hozzám, hogy felköszöntsön, és a kezembe nyomták az ajándékaikat, amiket később felhordunk a szobámba, mert már nem tudtam őket hová tenni. Nem nagyon izgatott melyikben mi van, mert fontosabb volt, hogy a többiek között legyek. Persze örültem mindennek, de sokkal többet jelentett nekem az, hogy mellettem vannak, mint bármilyen ajándék.

Mikor már visszafelé haladtunk a lépcsőn valaki csengetett. Azonnal szaladtam, hogy kinyissam. Nem is futott át az agyamon ki lehet, de mikor megláttam, örömömben sikítottam egy nagyot.

-          Ronald bácsi! – ugrottam a nyakába imádott bácsikámnak.

-          Boldog születésnapot! – nevetett majd lerakott a földre – Hogy van az én imádott unokahúgom?

-          Jól! – vigyorogtam – És most már tizennyolc évesen. – itt egy kicsit elfintorodtam, mire ő ezt egy nevetéssel jutalmazta.

Imádtam Ronald bácsikámat. Anyának a bátyja volt, és a legjobb fej ember, akit valaha is ismertem. Autóversenyző volt, de ma már csak csapatvezető, és az ő keze alatt fut két versenyző, akiket nagyon irigyeltem. Mindenért.

-          Ez a tiéd. – nyújtott át egy borítékot.

Habozás nélkül elvettem a narancssárga színű borítékot, ami mellesleg a kedvenc színem, majd mikor kinyitottam hirtelen meg sem tudtam szólalni. Egy repülőjegy volt benne. Ráadásul Milánóba! Ronald bácsi Milánóban él, és dolgozik, amikor nincsen versenyidény. Ott tesztelnek a pilótáikkal. És komolyan elmehetek oda?

-          Ez most tényleg komoly? – tettem fel hangosan is a kérdést.

-          Igen. – bólogatott vidáman – Szeretném, ha az őszi szünetet nálam töltenéd. Persze, csak ha te sem vagy ellene, meg apád sem.

-          Az apja nincs ellene. – karolta át a vállamat apa, majd kezet fogott Ronalddal köszönés képen.

-          Köszi, apa! – öleltem át, majd beljebb rángattam Ronaldot is és a nappali felé vettük az irányt.

Nem akartam elhinni, hogy az őszi szünetben tényleg elmehetek Milánóba. Ezer éve nem jártam már ott és rettenetesen hiányzott. Nagyon vágytam már vissza oda.

Bevetődtem a többiek közé, és szerettem volna mindenkivel beszélgetni legalább egy keveset, csak hogy tudják, nagyon örülök nekik, de nem sokáig tartott ez az akcióm, mert újra csengettek.

-          Nyitom! – szaladtam máris az ajtó felé, de mikor kinyitottam meg is bántam.

Azonnal be akartam csukni az ajtót, de a váratlan vendég nem engedte.

-          Te mit keresel itt? – kérdeztem végül, és remélem észlelt a gúnyt a hangomban.

-          Én is örülök, hogy látlak. – vigyorodott el.

Már megint kezdi. Úristen, de utálom, mikor ezt csinálja!

-          Nem azt mondtad, hogy nem lesz bulid? – kérdezte, de a vigyora még mindig a fülét súrolta.

-          Számodra még most sincs. – mondtam, és ismét be akartam csukni az ajtót, de megint megakadályozta.

-          Hoztam neked ajándékot. – ezt olyan természetes hangsúllyal mondta, mintha mindennapi dolog lenne, hogy megajándékoz.

-          Képzelem mi lehet. – ráncoltam a homlokomat.

-          Ezt most úgysem találnád ki. – vigyorgott megint, hófehér fogait rám villantva.

-          Vidd csak haza. Nekem nem kell tőled semmi. Elég volt a varangy is amit a múltkor adtál. – emeltem meg a hangom.

Ezt viszont valószínűleg apa is meghallotta, mert elindult felém. Már csak ez hiányzott. Remélem, nem akarja majd behívni, ha meglátja, mert tőle még az is kitelik.

-          Ki az Lenah? – nézett rám kérdőn.

-          Senki érdekes. – válaszoltam gyorsan, de közben odaért mellém.

-          Josh! – mosolygott rá – Miért nem jössz beljebb?

-          Szíves örömest! – mosolygott rá Josh, majd felém is ejtett egy elégedett vigyort.

A kezembe nyomott egy dobozt, majd elsétált mellettem. Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! Képes ezt csinálni, mikor tudja, hogy ki nem állhatom ezt az öntelt majmot! Most aztán nagyon köszönöm apa! Képes pont ma belekezdeni abba a programjába, hogy végre rakjuk le a fegyvereinket.

-          De apa! – kiabáltam utána.

-          Semmi, de apa! – nézett rám dorgálóan, mintha még mindig öt éves lennék.

Vagy éppen az a tizenegy éves kislány, akinek elcseszte ez a barom a buliját, és aki most éppen apám oldalán mászik be abba a buliba, amit remélem, hogy most nem tesz tönkre, mert esküszöm elintéztem, hogy a jövőben csak keresztapa lehessen belőle. Bevágtam az ajtót, majd mérgesen sétáltam vissza a nappaliba, és egész este nézhettem, amint Josh bájcsevejbe elegyedik mindenkivel, és látszólag nagyon élvezi a dolgot.