1. Fejezet - Lenah

Sziasztok! 

Hoztam is nektek az első részt :D 

Remélem tetszeni fog :D

Birmingham. Ez az én otthonom. Nem is tudnám elképzelni, hogy máshol éljek. Imádom a reggeleket így az ablakban ülve, mikor még mindenki alszik, és csak a madarak éneke hallatszik. Mióta anya meghalt minden reggelt itt kezdek. Az pedig már nem ma volt. Tom is már nyolc éves. Nyolc éve, hogy anya meghalt. A képe az óta is az éjjeliszekrényemen hever. Egy kilenc éves kisgyereknek nem egyszerű felfogni, hogy már nem jön haza az anyja. Én is sokáig vártam. Nagyon hosszú ideig mindig odavittem egy rakat párnát a folyosóra, meg a plédemet és leheveredtem az ajtóba, mondván, hogy anya bármelyik pillanatban beléphet az ajtón. De nem így lett. Aztán egyre kevesebbszer feküdtem le őt várni, majd már soha többet.

Miután az első autózúgás megzavarta ezt az idilli csendet, fogtam magam, bevonultam a fürdőbe, elvégeztem a teendőimet, majd lesétáltam a konyhába. Először még kiszaladtam az újságért, majd megálltam a konyhaajtóban. Fogalmam sem volt mihez is kezdjek hozzá, csak az volt a tuti, hogy reggelit akarok készíteni. Végig túrtam minden szekrényt és a hűtőt, majd úgy döntöttem ma reggel palacsinta lesz.

Előszedtem a szükséges kellékeket és hozzávalókat, majd neki is láttam. Szerettem sütkérezni, de volt egy még nagyobb vágyam… Bár erről apa előtt inkább nem beszéltem soha. Utálta, ha bajba keveredem, vagy veszélybe sodrom magam.  Már a tészta felét kisütöttem, mikor apa lépett be a konyhába.

-          Jó reggelt. – mondta, majd leült az asztalhoz és olvasni kezdte a reggeli újságot.

-          Jó reggelt apa. – köszöntem neki, majd nyomtam egy puszit az arcára, és letettem egy csésze kávét elé, amit időközben előkészítettem.

Igen. Én lettem a háziasszony. Fel kellett nőnöm. Apa igyekezett mindent rendben tartani, de nem bírta volna egyedül. Ráadásul ott volt az öcsém is. Nem volt egyszerű, de megoldottunk mindent. Nagy volt a csend, mindaddig, amíg Tom fel nem ébredt, és egy hangos, sziasztok, kíséretében beszaladt a konyhába. Igencsak életvidám egy gyerek, és eszméletlen módon szeretem őt.

-          Palacsintaaaa! – kiabált boldogan mikor meglátta a mellettem lévő tornyot – Imáádom!  - lépett oda mellém, majd átölelt – Megterítek!  - mondta és már szaladt is tányérokért.

-          Remélem nagyon éhes vagy. – nevettem, mialatt az utolsó palacsintát is ráraktam a kupacra – Ez igencsak sok lett.

-          Mindmegeszem! – húzta ki magát büszkén, majd leült az asztalhoz.

Letettem a reggelit, majd mindenki hozzáfogott. Apa is elrakta az újságot, majd nekilátott. Egy ideig csak csendben ültünk és a tányérok csörgése hallatszott, mikor a villa hozzáért, de Tomon nagyon láttam, hogy már nem bír magával, és nagyon mondana valamit. 

-          Mondd. – mosolyogtam rá.

Képzeljétek! – csapott is bele rögtön, mire elnevettem magam – A suliban a Christopher. – harapott egyet a palacsintába, majd folytatta - Behozta a pókját, de az jó nagy volt, - bólogatott, hogy jelezze tényleg hatalmas nagy volt az a pók - és nem vette észre mikor megszökött a befőttes üvegből és rámászott a tanító néni hátára. – mondta, mint aki teljesen megrémült - Akkor vettük észre mikor elkezdett írni a táblára és mi csak nevettünk. – váltott vissza vidámra, még a végén színész lesz az öcsémből - Mikor visszafordult abbahagytuk, majd megint elfordult és újra nevettünk és ez sokáig így ment, majd mikor a pók már a fején állt… Meglátta magát a tükörben és elkezdett sikítozni és kapkodni a feje fölött. Mikor leverte kiszaladt a teremből, Christopher meg gyorsan megfogta és elrakta pókot, közben pedig kicsöngettek és mi a hasunkat fogtuk a nevetéstől, úgy szaladtunk ki a teremből- beleharapott a palacsintájába- Egy biztos,- még egyet harapott - ilyen jó földrajz órám még nem volt.

A mosolyom mindig letörölhetetlenné vált a sztorijai után. És imádtam, ahogy előadta őket. Annyira csúcsjófej, hogy az valami hihetetlen! Remélem, mindig ilyen marad, mert vannak erős ellentétek, egy két ember, meg Tom között.

-          Remélem neked nincs szándékodban bevinni a békádat, vagy valamelyik szerzeményedet. – nézett rá apa komolyan, de láttam, hogy a szája sarkában ott bujkál egy kis mosoly.

-          Dehogy is! – vágta rá rögtön, és csak mosolygott.

Van egy olyan sejtésem, hogy erről a megszidásról apa már régen lekésett. Biztos vagyok benne, hogy Tom jó pár alkalommal elvitte már magával az állatait. Miközben nevettünk, ránéztem az órára, és leesett az állam. Bakker! Jól elment az idő. Bailey már vár rám.

-          Nekem mennem kell. – pattantam fel az asztaltól, majd összeszedtem az üres tányérokat, és a mosogatóba tettem – Már így is késésben vagyok. – jegyeztem meg inkább magamnak, mint nekik.

-          Hová mész? – nézett rám apa, miközben odahozta a kávéscsészéjét.

-          Baileyvel a városba. – mondtam a színtiszta tényeket.

-          Jól van. – nyomott egy puszit a homlokomra – Menj, majd én elmosogatok.

-          Köszi. – már szaladtam is fel a szobámba a tárcámért, meg a telefonomért.

Igen, tudom. Minek a telefon, ha mindig fenn hagyom a szobámban? Nem tehetek róla, hogy állandóan elfelejtem. Pár perc múlva már szaladtam is a megbeszélt hely felé, ahol Bailey már várt rám.

-          Szia Bailey! – ugrottam vidáman a nyakába.

Imádtam őt! Egy energiabomba! Mindig megmondta a frankót, és kiállt mellettem bármiről is legyen szó. De ez fordítva is így van. Előtte aztán nem nagyon lehet titkolni semmit, mert rögtön tudja, ha baj van, vagy valamiben sántikálok. Szóval rögtön tud mindent, és addig nyaggat, amíg el nem mondok neki, mindent. 

Nekem sötétbarna hajam volt, neki szőke és rövid, míg az enyém a hátam közepéig ért. Annyira azért nem volt rövid az ő haja sem, de csak éppen az álla alá ért. Én pedig már sokszor beültem a fodrászhoz, hogy rövidebbre vágatom, de mindig meggondoltam magam, és csak egy hosszabb frufru lett belőle, de nem is bántam meg. Így jobban tetszik, és egyébként is imádom a hajamat.

-          Szia! Azt hittem már nem is jössz. – mondta szemrehányóan, majd elmosolyodott.

-     Látod, hogy itt vagyok, - tártam szét a két karomat - csak Tom mesélte, hogy mi történt a tanárnőjével és egy pókkal.

-     Felettébb izgalmasnak hangzik. - mondta Bailey, és még ásított is egyet színpadiasan, majd együtt nevettünk.

Imád velem szórakozni, meg mindenki mással. Sokszor tréfáltunk már meg embereket a környezetünkből. Főleg egy embert imádunk szívatni. De őt aztán nagyon. 

      -     Mit akarsz venni? – kérdeztem, miután már elindultunk.

-     Még nem tudom, de valószínűleg, hogy valami új ruhát magamnak és neked. – nézett rám, hogy tudatosítsa bennem a szavait.

-     Nekem?- kérdeztem csodálkozva- Miért?

-     Születésnapodra. – vágta rá rögtön.

-     De még addig van egy hét. – húztam el a számat.

Annyira nem rajongtam a születésnapokért, de nem nagyon tehetünk ellenük semmit. Meg, ha már itt van, akkor legalább ne egy héttel korábban is erről legyen már szó! Elég aznap. Minden évben egy nap. De Baileynek köszönhetően nem telt el úgy év, hogy csak egyetlen napon ünnepeltük meg, hogy minden évvel egyel öregebb lettem.

-     Nem baj az. - nézett rám és cinkos mosoly jelent meg az arán.

Vajon mire készülhet? Már kezdek félni.

-          Jól van, na. Menjünk. – adtam be végül a derekam, majd megragadta a karomat, és elindultunk újra.

Rengeteg boltot bejártunk, és egy rakat ruhát felpróbáltatott velem. Mehettünk vásárolni, de a próbálgatós részét nagyon utáltam. Aztán mikor megláttam egy cipőüzletet nem azonnal magammal rángattam Bailey-t de azt mondta, hogy cipőt vettünk a múltkor is, aztán oda most fölösleges bemennünk. Csak két dolog volt, amit szerettem venni. A lábbelik, és a táskák. Semmi más. De ha imádott barátnőmmel megyünk vásárolni, ő rám erőlteti a lehető legtöbb kivágott fölsőt és miniszoknyát, amit utálok. A fölsőkkel még kibékülök, de a szoknyákkal már annyira nem.  Végül beadtam a derekamat egy kék fölsőre, csak hogy végre fejezze már be. De ő nem tudott olyan hamar dönteni. Vacillált egy zöld és egy fekete felső között. Majd miután egy félórán keresztül sorolta a dolgokat, hogy ez miért jobb, és az miért jobb, azzal állt fel, hogy megveszi mind a kettő.

Örömömben felugrottam és majdnem elkiáltottam magam, hogy végre, de aztán ezt az ötletemet elhessegettem, mert nem akartam véletlenül sem megbántani. Bár biztos, hogy nem sértődött volna meg.

Már jócskán elmúlt dél is, mire elindultunk végre hazafelé. Elköszöntünk egymástól, mert valami dolga volt, így egyedül folytattam az utamat tovább, és félúton sikerült egy olyan emberbe botlanom, akinek egyáltalán nem örültem. Jobban örültem volna neki, ha nem látom. Ő viszont csak mosolygott rám, mikor látta, hogy elhúzom a számat.

-          Már csak te hiányoztál az életemből. – mondtam, és megpróbáltam kikerülni.

-          Én is örülök neked Lenah. – vigyorgott rám

Ki ez az alak, akit ennyire nem szeretek? Josh Fuller. Már évek óta az ellenségemnek számít. Gyakran ültünk az igazgatói irodában, vagy éppen büntetésben mind a ketten. Volt olyan is, hogy összeverekedtünk. Ki nem állhatjuk egymást.

-          Mondd, gyorsan mit akarsz, mert szeretnék menni. – fontam össze a karjaimat magam előtt, és még mindig rosszallóan néztem rá.

-          Ezt neked hoztam. - mondta és felém nyújtott egy dobozt vörös szalaggal átkötve.

-     Most mit raktál bele? – kérdeztem rögtön, mert már ért pár meglepetés.

-     Majd ha, hazaértél kibontod és megtudod. Szia. – vigyorgott még mindig majd le is lépett.

-     Szia. –köszöntem utána, de ezt már tuti, hogy nem hallotta, majd elindultam én is hazafelé.

Útközben se nyitottam ki a dobozt, mert sejtettem, hogy megint valami csúszómászó van benne. Annyira idegesítően tenyérbe mászó képe van. Legszívesebben néha lekevernék neki egyet. Dühösen értem haza, majd még az ajtó előtt megráztam magam. Mikor beértem pedig azonnal kiabáltam az öcsémnek, aki pillanatokon belül már rohant is le a lépcsőn.

-          Itt vagyok! – ugrott elém és csak mosolygott várva, hogy mit akarok neki mondani.

-          Azt hiszem ebben most olyan lesz, ami tetszeni fog.

Nyomtam a kezébe a dobozt, majd azonnal lerakta a földre és ki is nyitotta. Jól sejtettem. Egy hatalmas béka volt benne. Még jó, hogy nem nyitottam ki az utcán. Jól jártam volna, ha ott rám ugrik.

-          Hú de jó! – mondta boldogan, majd szaladt is fölfelé – Kösz Lenah! Klassz nővér vagy! – mosolygott rám, és már el is tűnt.

Csak nevettem rajta, de nagyon jól esett ezt hallani tőle. Felvonultam a szobámba, majd csak vacsorára mentem le, amikor Tom ismét derült arccal ült le közénk.

-     Képzeljétek! Tudom már, hogy mi lesz a neve a varangynak. - nem várta meg, hogy megkérdezzék, hogy mi, rögtön mondta is- Brúnó!

Brúnó. Tud ám frappáns neveket kitalálni.

-     Honnan szerezted? – nézett rá apa kérdőn.

-     Lenah adta. – mutatott rám, majd egy hatalmas darab sült húst gyömöszölt a szájába.

-     Lenah? – nézett rám apa felhúzott szemöldökkel.

-     Josh adta, megint, egy ajándék dobozban, becsomagolva. – húztam el a számat.

-     Már igazán kibékülhetnétek. – sóhajtott egy nagyot apa.

-     Nem csak rajtam múlik. – forgattam a szemeimet.

-     Hány éve is nyúzzátok egymást?

-     Már hét éve…