3. Fejezet - Születésnap

Sziasztok! :))

Hoztam a folytatást! :)) 

Remélem tetszeni fog nektek! Az eddigi pipákat pedig nagyon köszönöm^^

         Éjjel megvártam, míg mindenki elaludt. Belebújtam a farmeromba, és felvettem egy laza pólót. Fejemre nyomtam a baseball sapkámat, és betűrtem alá a hajam. Nem akartam, hogy a környéken bárki is megismerjen véletlenül is, mert akkor rögtön apa fülébe jut, hogy megint kiszöktem éjszaka. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, hogy annak ellenére is ezt csinálom, hogy megígértem nem teszem többet. Csendben leosontam a lépcsőn, majd a lehető leghalkabban kisétáltam a hátsó ajtón. Az volt a legmesszebb a szobáktól, így kevesebb volt rá az esély, hogy lebukok.

Elindultam az éjszakába. Az arcom ilyenkor mosolyra húzódott, és szinte már szaladtam a célom felé. Minden egyes alkalommal alig vártam, hogy elkezdődjenek ezek az éjszakák. Az egyik sarkon várt Bailey az autójával. Bepattantam mellé, és már indultunk is. Olyan izgatottsággal töltött el minden este, mint amikor a kisgyerek a karácsonyfa alatt ülve bontogatja a csomagjait, és alig várja, hogy meglássa, mi van a dobozban.

-          Na? Felkészültél? – kérdezte cinkos vigyorral az arcán Bailey.

-          Tudod, hogy erre mindig késze állok! – mosolyogtam rá én is – Taposs bele! – utasítottam vidáman.

-          Igenis! – felelte, majd beletaposott a gázba.

Már száguldottunk is végig az utcán, és vidáman sikítottunk, ahogy gyorsult az autó. Ez az! Ez kell nekem! Csak már érjünk ki a városból! Már alig várom, hogy odaérjünk, és megkezdődjön az éjszaka. Semmi másra nincs már szükségem, csak erre. Csak és kizárólag erre. Már csak abban reménykedtem, hogy Josh ma éjszaka nem bukkan fel. Bár ha ott is lesz, maximum jól megszívatom. Megint. Ő jár pórul, ha megint odadugja a képét. Aztán nem sokkal később, már le is parkoltunk szokásos helyünkön és belevágtunk az éjszakába…

Órákkal később, valamikor hajnalban osontam vissza a szobámba. A pólóm piszkos volt, és sikeresen el is szakítottam, mikor kisebb csetepatéba kerültünk… de ez most nem is lényeg. Azon imádkoztam, hogy ne keljen fel se Tom, se apa… Végül sikerült elérnem a szobámat, és egy nagy sóhaj kíséretében dőltem neki az ajtómnak. Elhajítottam a baseball sapkámat, majd még vettem egy gyors fürdőt, aztán bebújtam az ágyamba. Már nagyon fáradt voltam és rám fért az alvás, de megérte. Eszméletlen éjszaka volt! Egy kis elő születésnapi ajándék. Nem kellett sokáig feküdnöm a sötétben, mert hamar elnyomott az álom.

Reggel a lehető legidegesítőbb dologra ébredtem a világon. Valaki rátapadt a csengőre, és úgy vettem észre esze ágában sincs leszakadni róla. Fejemre húztam a párnámat, majd visszafeküdtem, de még percekkel később sem maradt abba a csengő által okozott hangzavar. Senki sincs itthon, hogy kinyissa azt a rohadt ajtót, csak én? Nyöszörögve kimásztam az ágyból, majd nagyokat ásítva lesétáltam a lépcsőn.

-          Jövök már. – dörgöltem a szemem

Mikor leértem felkaptam a kulcsot a kisszekrényről, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Nem igazán lepődtem már meg azon, hogy ennyire kitartóan szólt a csengő, mikor megláttam, hogy imádott barátnőm áll az ajtóban.

-          Azt hittem már ki sem nyitod. – viharzott be mellettem

-          Szia Bailey. – köszöntem neki jelezve, hogy én is örülök, hogy látom, de ő csak besétált a nappaliba és leült – Te nem tudsz aludni? – mentem utána.

Csodáltam ilyenkor, hogy mennyi energiája van, mert én perpillanat úgy éreztem magam, mint akit minimum háromszor kimostak a mosógépben. Lehet, hogy nem kellett volna olyan sokáig kimaradni az éjjel.

-          Nem tudok aludni? Drágaság, már dél elmúlt.

Nem akartam elhinni, amit mondd, de nem volt energiám ellenkezni sem, csak ránéztem az órára és elfogadtam a tényeket, hogy már negyed egy van. Jól elaludtam. Akkor még nem is mondhatom azt, hogy alig voltam az ágyban, mert öt órakor már húztam a lóbőrt. Azért az annyira nem gáz. Szóval egy szavam sem lehet.

Végül beletörődve a tényekbe leültem vele szemben a fotelbe és hátradőltem. Egyelőre nem akartam még arra gondolni, hogy ma lettem tizennyolc éves. Még nem fogadta be a gyomrom. Mint ahogy azt sem, hogy már egy hete megkezdődött az utolsó évünk a gimiben. Az első hétvége. Szombat… Én ezt nem akarom! Gyűlölöm, hogy ennyire gyorsan telik az idő, és hamar fel kell nőnünk. Gyűlölöm. De vajon miért van most itt Bailey?

-     Na és? – néztem rá kérdőn.

Tudom, hogy nem volt egy értelmes kérdés, de reméltem, hogy megérti a célzásomat.

-     Mit, na és? – tehát nem voltam elég egyértelmű.

-     Mért jöttél? – néztem rá kérdőn.

-     Arra várok, hogy átöltözz végre és mehessünk a városba. – mondta úgy, mintha már nekem is tudnom kellett volna róla, és már régen öltöznöm kellene.

-     Ne már!- nyavalyogtam, mert rohadtul nem volt kedvem most a városban csatangolni, vásárolni meg főleg nem – Most? – húztam el a számat.

Pechemre hiába van szombat, a butikok ilyenkor is nyitva vannak.

-     Igen. – mondta határozottan, majd odalépett elém és felhúzott, aztán elkezdett felfelé tolni a lépcsőn – És azt a fölsődet vedd fel, amit tőlem kaptál.

-     Jó, megyek már, csak ne lökdöss. – húztam el a számat, és felbaktattam a lépcsőn.

Annyira nincs kedvem most semmihez. Legszívesebben csak leülnék egy, vagy két doboz jégkrémmel a tévé elé, és egész nap filmeznék, csak hogy legyen végre vége ennek a napnak. Egyáltalán nem vártam ezt a pillanatot, és nem is örülök neki, hogy eljött. Van, aki hatalmas bulikat szervez, meg égrengetően cifra ajándékokat kap, de engem az sem érdekel, ha esetleg semmit sem kapok. Sőt! Annak örülnék a legjobban talán. Előkotortam a Baileytől kapott fölsőt, felkaptam egy farmert, és már szaladtam is le a lépcsőn, s közben megfésültem a hajam. Bailey a sminkjét igazgatta egy kis tükör segítségével. Nem vette észre, hogy visszaértem, így csak megálltam és figyeltem mit csinál. Valamit magyarázott a tükörbe, de csak néhány szót és egy nevet értettem meg az egészből. Miben mesterkedhet? Valami van a háttérben, amit nem mondott el. Hirtelen felnézett, és mikor meglátta, hogy ott állok zavartan elmosolyodott.

-     Már kész is vagy? – állt föl hirtelen – Mióta állsz itt?

-     Elég rég óta. – mosolyogtam rá.

-     Mindent hallottál? – kérdezte Bailey és egyre jobban elpirult.

-     Ki az a Chad? –mosolyogtam rá, közben felvettem a kulcsomat, belebújtam a cipőmbe, és már sétáltunk is kifelé.

Bailey határozott léptekkel haladt előre, és én csak követtem őt, mert nem tudtam, hogy hova akar menni pontosan. De a kérdésemre még mindig nem kaptam választ és nagyon érdekelt, hogy milyen pasi csábította el.

      -     Nos? – néztem rá kérdőn, mikor végre teljesen beértem, és láttam az arcán, hogy rögtön tudta miről van szó.

Még sose láttam ilyennek, úgyhogy elég komoly lehet a dolog.

      -     Tudod, meséltem, hogy új szomszédaim lesznek… és…hááát…..Chad az egyikük. – mosolyodott el és beleharapott az alsó ajkába.

      -     Értem. És? – nem igaz, hogy máskor mindent elmond, és most meg harapófogóval kell kihúzni belőle mindent.

      -     Hát, röviden szólva baromi jó pasi, tizennyolc éves és mi sulinkba fog járni mostantól. – hallottam a hangján, hogy oda- meg vissza van ettől a Chadtől, és eléggé belelkesült, hogy róla kell beszélnie.

      -     És te szeretnéd meghódítani….- mosolyogtam rá.

      -     Igen. – pirult el ismét Bailey.

      -     Ő érdeklődik felőled? – kíváncsiskodtam tovább.

      -     Hát, ha a kukkolást lehet annak nevezni, akkor igen. – kuncogott.

      -     Mesélj csak. – néztem rá tátott szájjal.

Közben odaértünk a közeli parkhoz, és besétáltunk. Éppen alkalmas hely egy jó kis beszélgetésre, főleg, ha pasikról van szó.

-     Üljünk le és elmondom. – mutatott Bailey egy üres padra.

Odasétáltunk, majd miután leültünk, ő már hozzá is fogott a mondókájába. Én pedig szíves örömest hallgattam végig minden egyes szavát.

-     Tegnap este épp zuhanyzáshoz készülődtem és ugye levettem, vagyis elkezdtem levenni a ruháimat, mikor megfordultam és a szemközti ablakban ott állt Chad és engem figyelt.

-     És mit csináltál? – teljesen elképedtem, mert ilyet még csak filmekben láttam.

Nem is gondoltam, hogy ilyet még a valóságban is megtapasztalok majd. Vagyis akár csak így is, hogy Bailey meséli el.

-     Hirtelen ijedtségemben, gyorsan leengedtem a redőnyt. – húzta el a száját, mint aki nem tudja, hogy jól cselekedett-e.

-     Nem semmi. –nevettem el magam – Szerintem bátran próbálkozhatsz nála. – bíztattam, mert tényleg így gondoltam a dolgot.

Már az is nagyon király, ha leáll vele beszélgetni, és megismerik egymást, aztán majd kialakul valami. Örültem neki, hogy végre elnyerte a tetszését egy pasi, mert nagyon válogatós volt. Néha mondta, hogy nem rossz, egy két fazonra, de amúgy semmit nem akart egyiktől sem. Nem adta könnyen magát, de mondjuk én sem. Furcsa, hogy elég népszerűek vagyunk, meg minden, és azt gondolná az ember, aki meglát minket, hogy már biztos egy rakat pasink volt, pedig nem. Igazából még egyikünknek sem volt pasija. Sokáig udvarolt nekem egy srác, mikor tizenkét évesek voltunk, és egy kiránduláson megpróbált megcsókolni, de behúztam neki egyet és utána leszállt rólam. Vicces volt, ahogy elkezdett sírni és elszaladt. De utána már nem próbálkozott tovább.

-     Gondolod? – kérdezte végül, és láttam, hogy felderül az arca - Ja és mikor észrevett, hogy ránéztem akkor fogta és hasra vetette magát. – mosolygott.

Elképzeltem a szituációt, és elnevettem magam. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ablakban álló Bailey rápillant a srácra, az meg ijedten körbe néz, és mintha egy repülő közeledne, elvágódik a padlón.

-     Most mi van? – bökött oldalba barátnőm.

-     Semmi. –feleltem, de még mindig nem bírtam abbahagyni a nevetést.

Még sokáig próbálkoztam lenyugodni, de újra és újra visszakúszott elém a kép, és nem nagyon sikerült abbahagynom. Bailey már nem nagyon foglalkozott velem, hanem inkább a parkban járó embereket vizslatta.

-     Ilyen nincs. - mondta hirtelen, mire elhallgattam.

-     Mi az? – néztem rá kérdőn, és úgy próbált felém fordulni, mint aki bujkál valaki elől, és ez a sejtésem be is igazolódott.

-     Chad. – mondta halkan.

-     Mi van vele?

-     Ott jön. – bólintott a srác felé a fejével.

Ebben a pillanatban már ott is állt a magas srác a pad mellett. Világosbarna haja kócosan állt minden irányban a fején, szemei zöldje szinte világított, és mintha kissé zavarban lenne. Tényleg nagyon jó pasi volt, ezt el kell ismernem. Bailey jól beleválasztott.

-     Sziasztok. – intett felénk- Bocs, hogy zavarok. –mondta zavartan, majd Bailey felé fordult - Beszélhetnék veled? – nézett rá kissé bizonytalanul.

Bailey viszont nagy meglepetésemre megnémult. Mi van ezzel a lánnyal? Itt valami nagyon nem stimmel. Mosolyodtam el. Ilyennek még sosem láttam őt. De ha nem szólal meg.. meg én se akkor lehet, hogy Chad inkább elmegy és hagyja a dolgot.

-          Persze, hogy beszélhettek. – feleltem én az éppen megkukult barátnőm helyett.

Erre a srác elmosolyodott, és még mindig várta, hogy Bailey végre megmozduljon. Löktem rajta egyet, mire zavartan rám nézett, és végül elsétáltak biztos távolba, hogy más ne hallja miről beszélnek.

Mivel egyedül maradtam nem volt jobb szórakozásom, mint a járókelőket figyelni. Nem nagyon láttam ismerős arcokat, de végül egyen megakadt a szemem. Bár ennek éppen nem nagyon örültem.

      -    Ez nem igaz. – fogtam a fejem, mikor megláttam, hogy ő is kiszúrt magának és elindult felém.

      -     Szia Lenah! - lépett oda hozzám hatalmas mosollyal, a drága Josh, mire elhúztam a számat.

      -      Nem tudtál volna, csak a születésnapomon eltűnni az életemből?

      -      Én is örülök neked. - mondta még mindig vigyorogva- És nem.

      -      Gondoltam. – forgattam a szemeimet - Mit akarsz?

      -      Csak arra lennék, kíváncsi, hogy lesz-e ma bulid?

      -    Ezt minden évben megkérdezed, és minden évben elmondom, hogy amióta tönkre tetted az első bulimat, azóta egyet sem rendeztem. Meg amúgy is, ha lenne, se hívnálak meg. – vigyorogtam rá gúnyosan – Remélem felfogtad.

      -       Pedig én nem csináltam semmit. - mondta ártatlanul.

      -       Semmit??!! – húztam el a számat - Te a csótányt a kajában azt semminek tartod?

      -    Te se vagy jobb, mint én! – mutatott rám, majd magára, és már az ő hangja is gúnyosan csengett.

      -      Nem tagadom. – ráztam meg a fejem, mert tudtam, hogy ez igaz – De jobb lesz, ha most mész, szia. – mondtam neki, majd elfordítottam a fejem.

      -      Szia, majd találkozunk a suliban. – hallottam azt a diadalittas csengést a hangjában, amit akkor használt, mikor kitervelt valamit.

      -        Alig várom. – morogtam az orrom alatt, és örültem, hogy végre lelép.

Óh, de utálom! Legszívesebben addig pofoznám, amíg magához nem tér, és rá nem ébred, hogy mekkora egy tahó. Egy…egy…szorult ökölbe a kezem, és csak akkor kavarodtam vissza a valóságba, amikor Bailey huppant le mellém a padra, szélesen vigyorogva. Ettől a látványtól minden dühöm elszállt, és végül én is elmosolyodtam.

      -      Képzeld! Bocsánatot kért! Holnap este pedig elvisz vacsorázni. – mondta és majd kiugrott a bőréből örömében.

      -         Ez szuper! – öleltem át vidáman.

Remélem ez a Chad tényleg jó fej, és boldoggá teszi majd. Igazán megérdemelné már. Bailey ránézett az órájára, majd felállt a padról. Nem értettem miért cselekedett így, de utána megszólalt.

      -       Ideje mennünk. – mondta határozottan.

      -      Jó ötlet. – helyeseltem, és örültem, hogy végre lelépünk, mert nem akartam véletlenül sem Joshal újra összefutni.

Elindultunk kifelé. Egy ideig csendben sétáltunk egymás mellett, mikor hirtelen Bailey megszólalt, és a kérdésre azonnal ökölbe szorult a kezem.

      -      Mit akart Josh?

      -    Csak a szokásos, - húztam el a számat - de van egy ötletem, hogy holnap hogyan tréfálhatnánk meg.

      -      Hallgatom.  – nézett rám komolyan.

Hazafelé menet részletesen elmeséltem neki a tervemet, mire ő jókat derült. Néha azért körbenéztem, hogy nem-e van valaki a közelben, aki elmondhatja annak a mocsoknak, hogy miről beszéltünk, de szerencsére senkivel sem találkoztunk útközben.

      -      Kíváncsi leszek az arcára. – nevetett Bailey.

      -      Én is. – mosolyodtam el.

Közben hazaértünk. Igazából most jöttem rá, hogy annyira nincs kedvem otthon ülni se. Lehet, jobb lenne, ha visszamennénk a parkba. De miért vannak behúzva a függönyök? Hisz még nincs annyira sötét odakint. Ősz van, de még nem sötétedik olyan hamar, így nem nagyon értettem, hogy ez mire volt jó, de legalább tudtam, hogy már voltak itthon a többiek. Egész nap nem kaptam még csak egy sms-st se. Legalább azt írták volna ki, hogy hová mennek, ha már itthon hagytak.

-          Hahó. – kiabáltam fel, de semmi választ nem kaptam – Hm, ez fura. Senki sincs itthon.

-          Gyere, üljünk be a nappaliba.

Bailey egy szó nélkül követett, majd besétáltam a nappaliba, hogy elhúzzam a függönyt. Idegesített, hogy ennyire sötét van. Mikor kirántottam a függönyt, ijedtem majdnem elsikítottam magam, mikor a hátam mögül kiabálást hallottam. Méghozzá nem is akármit.

-          MEGLEPETÉS!!!!!!-  megfordultam, és minden batárom ott állt a nappali közepén.

Nem csak a barátaim, de a rokonaim is és mindenkinek a fején egy bugyuta színes csákó díszelgett, de nagyon tetszett a látvány.

      -     Boldog szülinapot Lenah! – kiabálta Tom, és már szaladt is, hogy megöleljen, majd a kezembe nyomott egy aprócska csomagot, amin látszott, hogy ő csomagolta.

      -    Köszönöm. – mosolyogtam rá, majd leguggoltam hozzá és nyomtam az arcára egy puszit.

      -     Fújj. – húzta el a száját, majd letörölte az arcát, végül elmosolyodott, és kaptam tőle én is egy puszit, majd szaladt tovább.

Aztán apa jött oda hozzám, és ő is átölelt.

      -     Boldog születésnapot kicsim. – nyomott egy puszit a homlokomra – Mit szólsz?

      -   Szóhoz sem jutok. Ez igazi meglepetés volt. – mosolyogtam rá – Egyáltalán nem számítottam ilyesmi.

      -     Ha számítottál volna rá, akkor már nem lett volna meglepi. – vigyorgott rám Bailey.

Nem szerettem az ilyen bulikat azóta az ominózus eset óta, de azért meg kell, mondjam, hogy most nagyon örültem, mert mindenki itt volt, akit szeretek. Mindenki, aki fontos számomra. Ez a legjobb az egészben.

Sorban mindenki odajött hozzám, hogy felköszöntsön, és a kezembe nyomták az ajándékaikat, amiket később felhordunk a szobámba, mert már nem tudtam őket hová tenni. Nem nagyon izgatott melyikben mi van, mert fontosabb volt, hogy a többiek között legyek. Persze örültem mindennek, de sokkal többet jelentett nekem az, hogy mellettem vannak, mint bármilyen ajándék.

Mikor már visszafelé haladtunk a lépcsőn valaki csengetett. Azonnal szaladtam, hogy kinyissam. Nem is futott át az agyamon ki lehet, de mikor megláttam, örömömben sikítottam egy nagyot.

-          Ronald bácsi! – ugrottam a nyakába imádott bácsikámnak.

-          Boldog születésnapot! – nevetett majd lerakott a földre – Hogy van az én imádott unokahúgom?

-          Jól! – vigyorogtam – És most már tizennyolc évesen. – itt egy kicsit elfintorodtam, mire ő ezt egy nevetéssel jutalmazta.

Imádtam Ronald bácsikámat. Anyának a bátyja volt, és a legjobb fej ember, akit valaha is ismertem. Autóversenyző volt, de ma már csak csapatvezető, és az ő keze alatt fut két versenyző, akiket nagyon irigyeltem. Mindenért.

-          Ez a tiéd. – nyújtott át egy borítékot.

Habozás nélkül elvettem a narancssárga színű borítékot, ami mellesleg a kedvenc színem, majd mikor kinyitottam hirtelen meg sem tudtam szólalni. Egy repülőjegy volt benne. Ráadásul Milánóba! Ronald bácsi Milánóban él, és dolgozik, amikor nincsen versenyidény. Ott tesztelnek a pilótáikkal. És komolyan elmehetek oda?

-          Ez most tényleg komoly? – tettem fel hangosan is a kérdést.

-          Igen. – bólogatott vidáman – Szeretném, ha az őszi szünetet nálam töltenéd. Persze, csak ha te sem vagy ellene, meg apád sem.

-          Az apja nincs ellene. – karolta át a vállamat apa, majd kezet fogott Ronalddal köszönés képen.

-          Köszi, apa! – öleltem át, majd beljebb rángattam Ronaldot is és a nappali felé vettük az irányt.

Nem akartam elhinni, hogy az őszi szünetben tényleg elmehetek Milánóba. Ezer éve nem jártam már ott és rettenetesen hiányzott. Nagyon vágytam már vissza oda.

Bevetődtem a többiek közé, és szerettem volna mindenkivel beszélgetni legalább egy keveset, csak hogy tudják, nagyon örülök nekik, de nem sokáig tartott ez az akcióm, mert újra csengettek.

-          Nyitom! – szaladtam máris az ajtó felé, de mikor kinyitottam meg is bántam.

Azonnal be akartam csukni az ajtót, de a váratlan vendég nem engedte.

-          Te mit keresel itt? – kérdeztem végül, és remélem észlelt a gúnyt a hangomban.

-          Én is örülök, hogy látlak. – vigyorodott el.

Már megint kezdi. Úristen, de utálom, mikor ezt csinálja!

-          Nem azt mondtad, hogy nem lesz bulid? – kérdezte, de a vigyora még mindig a fülét súrolta.

-          Számodra még most sincs. – mondtam, és ismét be akartam csukni az ajtót, de megint megakadályozta.

-          Hoztam neked ajándékot. – ezt olyan természetes hangsúllyal mondta, mintha mindennapi dolog lenne, hogy megajándékoz.

-          Képzelem mi lehet. – ráncoltam a homlokomat.

-          Ezt most úgysem találnád ki. – vigyorgott megint, hófehér fogait rám villantva.

-          Vidd csak haza. Nekem nem kell tőled semmi. Elég volt a varangy is amit a múltkor adtál. – emeltem meg a hangom.

Ezt viszont valószínűleg apa is meghallotta, mert elindult felém. Már csak ez hiányzott. Remélem, nem akarja majd behívni, ha meglátja, mert tőle még az is kitelik.

-          Ki az Lenah? – nézett rám kérdőn.

-          Senki érdekes. – válaszoltam gyorsan, de közben odaért mellém.

-          Josh! – mosolygott rá – Miért nem jössz beljebb?

-          Szíves örömest! – mosolygott rá Josh, majd felém is ejtett egy elégedett vigyort.

A kezembe nyomott egy dobozt, majd elsétált mellettem. Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! Képes ezt csinálni, mikor tudja, hogy ki nem állhatom ezt az öntelt majmot! Most aztán nagyon köszönöm apa! Képes pont ma belekezdeni abba a programjába, hogy végre rakjuk le a fegyvereinket.

-          De apa! – kiabáltam utána.

-          Semmi, de apa! – nézett rám dorgálóan, mintha még mindig öt éves lennék.

Vagy éppen az a tizenegy éves kislány, akinek elcseszte ez a barom a buliját, és aki most éppen apám oldalán mászik be abba a buliba, amit remélem, hogy most nem tesz tönkre, mert esküszöm elintéztem, hogy a jövőben csak keresztapa lehessen belőle. Bevágtam az ajtót, majd mérgesen sétáltam vissza a nappaliba, és egész este nézhettem, amint Josh bájcsevejbe elegyedik mindenkivel, és látszólag nagyon élvezi a dolgot.